<3

Sokat gondolkoztam azon, hogy megosszam-e a következő sorokat vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy igen.

Szeptember 22-e, teljesen normális napnak indult. Oké, egy kicsit még betegnek éreztem magam, de végül mentem iskolába, mert nem akartam hiányozni olaszról. Az első órám volt az olasz. Éppen a nyáron olvasott könyvről beszéltünk, mikor hallottuk, hogy a folyosón futkároznak, hangoskodnak. Még Cristina, a tanárom mondta is, hogy most már kimegy szólni. Majd akkor benyitott Chiara. egy másik olasztanár. Nagyon meg volt illetődve, elhadart valamit olaszul és Cristina már rohant is ki. Esküszöm, még soha nem hallottam valakit olyan gyorsan beszélni. Egy röpke perc után Cristina vissza is tért. Kétségbeesetten kérdezte: tud valaki közületek elsősegélyt- nyújtani? Én tudok- jelentkeztem.
Mondta, menjek. Futott előttem a rezidenciám udvara felé, én meg mögötte. Kiléptem az ajtón, s láttam, valaki fekszik a fűben. A sok gyakorlás- és a versenyek miatt, már tudtam, újra kell éleszteni! Pontosan két hónap telt el azóta, s még mindig emlékszek minden egyes másodpercre. Annyira biztosan mentem oda, s közelítettem meg az ott fekvő férfit, hogy az már- már ijesztőnek tűnt számomra. A férfi az iskola egyik karbantartója, Vitali volt. Nem nagyon ismertem, de előtte minden nap találkoztam vele. Azt is csak később tudtam meg, hogy a felesége az iskola egyik takarítónője. Vitali hassal volt a föld felé. Meg kellett fordítani ahhoz, hogy légzését megvizsgáljam. Mindent úgy csináltam, ahogy Dávid Tamás Tanár Úr tanította. A helyszín biztonságosságát már ellenőriztem. A gerincsérülés lehetőségét kizártam, így a mellettem lévő tanárommal ketten megfordítottuk. Tíz másodperc, nem lélegzett. Klinikailag halott volt. Ránéztem Cristinára, s mondtam neki: el kell kezdenem az újraélesztését! Elkezdtem. Egyet, kettőt, hármat… Az emberek körülöttem csak sírtak, remegtek, viszont én tudomást sem vettem róluk. Csak csináltam, amit csinálnom kellett. … tízet, tizenegyet, tizenkettőt… Egy könnycsepp végiggördült arcomon,  ’Oh my God, he is breathing’ = Istenem, lélegzik. Cristina elkezdte simogatni a hátam, már nem bírt tovább a könnyeivel. Végig beszélt hozzám, biztatott: Forza! Forza! Tu sei forte Ramona.. Pár másodperccel később megérkezett az iskolanővér, illetve a mentők is. Néhány percig még ottmaradtam, néztem ahogy a mentők ellátják, majd jött a pszichológus és az igazgató és engem szépen elvezettek onnan. Mondták, maradjak a szobámban, de nem tudtam. Nem szerettem volna egyedül maradni, ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek filozófia órára. Ahogy kiléptem az ajtómon, pont jött a pszichológus, Eva, és beszélgetni akart velem. Nyilván, kérdezte, mit érzek, hogy vagyok. Csakhogy nem éreztem semmit és nem is aggódtam amiatt, hogy akár Vitali meg fog halni. Valahogyan tudtam, hogy életben fog maradni, és én beszélni fogok vele. Mivel tényleg jól voltam, ezért mentem órákra. A társaim a nap folyamán folyamatosan értesültek a hírekről, így jöttek oda hozzám és ölelgettek, gratuláltak. Mindenki nagyon büszke volt rám. ( Az egyik barátom azóta is RockStarnak hív) S ahogy telt az idő egyre jobban kezdtem felfogni, hogy mi is történt. Néhány elsőéves viccelődésekbe kezdett, hogy szeretnének szájon át lélegeztetést vagy, ha szükségük lesz újraélesztésre, akkor majd mindenképp szólnak. Ezután már nem igazán akartam senkivel sem beszélni. Kértem, hogy hadd maradjak a Medical centerben. Persze, minden igazgatói engedély stb nélkül megengedték. Igazából azért költöztem oda pár napra, hogy egyedül legyek és gondolkozzak, viszont miután a barátaim megtudták, hogy ott vagyok mindenki csak látogatni akart. Nagyon jól esett látni, hogy mennyien mellettem voltak. Sőt, még az is nagyon jól esett, amikor este 11-kor az igazgatónk felesége és az angol tanárom jöttek, hogy érdeklődjenek felőlem. Tehát, Duinoban lehetetlen dolog egyedül lenni. Pénteken reggel Maria, Vitali felesége jött, s meghívott magukhoz a hétvégére. Gondoltam talán arra van szükségem, hogy kimozduljak Duinobol. (a közeli városban, Monfalconeban laknak) Tehát péntek este Maria és az egyik fia, Andrei eljöttek értem, s elvittek egy étterembe, amiről tudták, hogy például Pick szalámis pizzájuk is van. Aprócska nehézség az volt az egészben, hogy csak olaszul beszéltünk, mivel ők nem tudnak angolul, se magyarul, én pedig nem tudok oroszul. Másnap Velencébe mentünk, mert Eugenio, a középső fiú iderepült Moldáviából. Miután visszafelé vettük az irányt, megkérdezték, hogy szeretnék-e a kórházba menni, meglátogatni Vitalit, vagy vigyenek vissza a házba. Persze a kórházat mondtam. Triesztben, a kórházba érve találkoztam Mariaék harmadik fiával is. Mielőtt azonban megnézhettük volna Vitalit, az orvosi szobába mentünk. S az orvos belekezdett. Meglepő, de majdnem mindent értettem. Elmondta, hogy mivel az újraélesztés időben el lett kezdve, így Vitali agya nem károsodott, teljesen rendben van és az intenzívről is kiengedik napokon belül. Én voltam az első, aki elkezdett sírni. Csodás volt azt hallani. S utána még csodásabb volt Vitalit látni, s beszélni vele. Utánam a fiai is bementek, mindegyiküknek elmondta, hogy most már van egy lány testvérük is. Még a kórházban felhívtam anyáékat, és elmondtam nekik, hogy minden rendben. Tényleg nagyon boldog voltam! Másnap a fiúkkal és Mariaval Goriziába mentünk, ahol különböző országok ételeit, italait lehetett kipróbálni. Csak miattam utaztunk oda, mert gondolták jót fog tenni nekem a Gulyás leves és a Kürtöskalács. Nos, nem tévedtek! A magyar stand isteni volt! Később visszatértem a Medical centerbe és csak aludtam egész nap. Mivel már jobban éreztem magam, visszamentem a szobámba és iskolába is mentem. A tanáraim nagyon megértőek voltak, adtak időt arra, hogy befejezzem a dolgaimat.
És, hogy pontosan két hónap alatt mi történt? Vitali már jól van, rengeteget nevet és élvezi az olasz konyhát. (Plusz néha a magyart is!) Azt, amit a fiúknak mondott, teljesen komolyan gondolta. Az egész család úgy kezel, mintha a tagjuk lennék. A vasárnapokat velük töltöm. Ilyenkor délelőttönként bevásárolunk, sütünk, főzünk, majd délután sétálni megyünk, vagy csak tévézünk és beszélgetünk. Ja, és természetesen olasz házit írunk!

Olyan nehéz összefoglalni a történteket pár száz szóban. A gondolataim csak úgy gyűlnek.
Ezt a bejegyzést legszívesebben megtartanám magamnak, s nem osztanám meg senkivel, de csakis magam miatt. Viszont, ez a siker nem csak az enyém, ezért szeretném, ha mindenki tudna róla. Szeretném, ha Dávid Tamás Tanár Úr látná ezt, és miután elolvasta, csak elmosolyodna és gondolna rám. Arra a lányra, akit oly sokszor látott sírni, mert a dolgai nem úgy sikerültek, ahogy azt szerette volna. Tanár Úr, szeretném, ha tudná, hogy most azért sírok, mert egy sikeres újraélesztésen vagyok túl!  Szeretném, ha az elsősegélynyújtó csapatom látná ezt. Hiszen ez a TI sikeretek is! Kiemelve Szomit, Mátét, és Ottut!

 

S, hogy vannak-e véletlenek? Az, hogy két hónappal ezelőtt, az éppen összeeső Vitalit, a barbadosi fiú, Dominik látta meg, úgy, hogy kiment a WC-re kifújni az orrát. Vagy az, hogy nekem éppen a Plesben volt órám, ahol ez történt, talán véletlen volt, talán nem.
Szeptember 22-én mindketten beteget akartunk jelenteni, de végül az iskola mellett döntöttünk, a tudtunk nélkül mindketten Vitali mellett döntöttünk…

 

Reklámok

Öt hónap 1757 szóban

„ Majd miután már Magyarországon leszek, átgondolom, értékelem, s megosztom veletek az elmúlt 1 évem összefoglalóját, de addig nem! „

E mondattal fejeztem be az 5 hónappal ezelőtti bejegyzésemet. S, hogy miért nem írtam eddig, egyszerű, most érzem azt, hogy le tudom írni mind azt, amin keresztülmentem. A nyár folyamán sokszor leültem, hogy akkor én most blogot írok. Néhány esetben órákig ültem, de egy darab szót sem tudtam leírni. Máskor csak úgy ömlöttek belőlem, viszont akkor, azokat nem éreztem alkalmasnak arra, hogy közzétegyem.

Nehezen viseltem az első évem utolsó napjait. Nyilván a biológia tanárom körül zajló történések miatt is, amiatt, hogy másodéveseimmel töltött időnk a végét járta, illetve a hír miatt, hogy a kínai barátom, nem jöhet vissza. A szomorúságomat leplezve próbáltam minden percet vidáman eltölteni., melyben segítségemre volt mindenki.
Az utolsó előtti estén, Dimkával közös pizzázásunk volt, utána éjszakai fürdőzés, majd hajnal 3-kor gondoltuk felhasználjuk a megmaradt lisztet, cukrot, ilyesmiket és elkezdtünk sütni. Pár perc után Alvin is csatlakozott. Semmi receptünk nem volt, és igazából minden, általunk ismert sütihez hiányzott valami, ezért csak összekevertünk dolgokat, és próbálkoztunk. Reggel 7-kor végeztünk, egy gyors tusolás, átöltözés után pedig a Piazzán találkoztunk. Kínálgattuk a finomabbnál finomabb édességeket a fiataloknak, időseknek, ismerősöknek és ismeretleneknek. Nem mondom, hogy mindenki imádta őket, de legalább mosolyt csaltunk az arcokra. A nap további szakaszában szenvedtem az alváshiány miatt, ugyanis az esti IB showra volt egész napos főpróbánk (másodéveseinknek szervezett búcsú show), és még hosszú-hosszú leveleket is kellett írnom. Helyesbítve, nem kellett, hanem én szerettem volna. Minden másodévesünknek készítettünk borítékokat, dobozokat, melyeket egy általuk kedvelt helyre helyeztük ki. De még a borítékok kihelyezése előtt mindenki megtölthette őket szerelmes levelekkel, apró üzenetekkel, ajándékokkal. Én Maiken és Emilio borítékjaiért vállaltam felelősséget. Maikenéra cérnával „rávarrtam” a nevét és egy szívecskét, kicsit kiszíneztem és a tengerpartnál lévő sziklákhoz raktam. Emilio nem borítékot kapott, hanem egy kis szárítókötelet a Ples udvarába, ahol mindig kertészkedett. A madzagot két fához kötöttem és arra felcsipeszeztem a leveleit. Még az eső ellenére is maradt a terv. Minden levelet zacskóba raktam és úgy helyeztem ki a szabadba.
Miután mindenki megtalálta a csomagját, elkezdődhetett a show, az aznap felállított sátorban. Ismét jobbnál jobb előadások voltak. Én a hagyományos olasz táncban a Pizzica Pizzicában vettem részt, egy meseolvasós úgymond színészkedős előadásban, plusz az indiaiak által szervezett Bollywoodban. A show zárásaként egy dalt, az Home-ot énekeltük közösen és aztán elkezdődött a nagy sírás, ölelkezés stb. Este még mindenki lement a tengerpartra és ott írtunk egymás évkönyveibe. Másnap délelőtt megtörtént a másodéveseink búcsúztatása, a ballagásuk. Búcsúbeszédek, oklevelek átadása, fényképezkedés, gratulációk, éneklés, sírás, evés. Anyáék éppen odaértek a Svédasztalos ebédre, így Ők is velünk együtt ettek már. Majd utána körbementem minden rezidenciába, próbáltam elbúcsúzni mindenkitől, akitől csak tudtam, s már indultunk is haza.
Szerettem volna az elsők között elhagyni Duinot, mert télen már megtapasztaltam milyen az utolsók között lenni. S tudtam, hogy azt most nem tudtam volna megcsinálni. Végignézni, ahogy mindenki elmegy, ahogy azok az ölelések beszélnek. Tehát, így én már az ebéd után kocsiba ültem, majd Triesztig meg sem álltam. Nagy távolság, nem?  Kicsit szétnéztünk, pizzáztunk, és anyát bevittem a kedvenc boltomba, a Tigerbe, ahol mindenféle hasznos, és haszontalan dolgokat lehet venni. (Neki is tetszett!)
Az autóban ülve, zenét hallgatva elgondolkoztam. Akkor kezdtem el tényleg érezni, hogy az első évemnek vége, hogy mennyi élménnyel is lettem gazdagabb, hogy mennyit is kaptam már az UWC-től. Majd az emberekre gondoltam, akiket megismertem, akik a barátaimmá váltak. S inkább gyorsan elhessegettem minden gondolatot, próbáltam elaludni, mielőtt még nagy sírásba kezdtem volna. Majd már csak akkor keltem fel, mikor hajnal 2-kor Budapestre érkeztünk, bátyám lakásához. Egy kevéske alvás után indultunk haza. Akkor jöttek a várva várt nagyi látogatások, faluban való körbebiciklizés, boltba, Postára való beköszönés, stb.
Néhány nap után visszavonatoztam Pestre, ott is találkoztam barátokkal, csapattársakkal, volt osztálytársakkal. Bementem az iskolába, ahol a tanáraimmal találkoztam.  Terveztem, hogy kimegyek a csapat edzésére is, írtam is az edzőmnek. Majd pont egy véletlen miatt Orsi nem tudta a lányoknak megtartani az edzést (ilyen kb. két évben egyszer történik), így én felajánlottam, hogy megtartanám. Tehát az U17-es lánykák edzését én tartottam egyik nap.  🙂 Naagyon nagyon élveztem, el is gondolkoztam azon, hogy a későbbiekben foglalkoznék akár ezzel is.
Ezután következtek a nehéz napok, hetek, hónapok. A hazatérésemet érintő nagy várakozásoknak, találkozásoknak vége szakadt. Két hét után már nem voltam érdekes. Addig egy szabad percem sem volt, hiszen mindenki látni akart, hallani akarta a sztorijaimat, majd utána hirtelen feledésbe merültem. Nyilván ez az én hibám is volt. Nem éreztem magam jól. Nem igazán tudtam beszélni senkivel. Már nem érdekeltek azok a dolgok, amik azelőtt. Már nem az voltam, aki előtte, és ez az, amit számomra a legnehezebb volt elfogadni. Minden változás valami újat hoz, azonban valami régit el is vesz. S ezen a nyáron jöttem rá, hogy bizonyos dolgok már nem tartoznak többé hozzám, bizonyos helyek már nem az enyémek többé.

A nyár folyamán részt vettem a magyar UWC egyesülete által szervezett táborban. A tavalyitól eltérően, most Balatonfüreden töltöttünk 3 napot. Az évfolyamtársaim mellet, a már évekkel ezelőtt végzettek is részt vettem, plusz a még UWC-s élményük előtt álló gólyák is. Az idei évben 8 ösztöndíjat tudott az egyesület felajánlani, melyből 3 VELUX (Virág- Hong Kong, Réka- Szingapúr, Ahmed- Bosznia Hercegovina), 1 Máltai (Kevin- Olaszország), a többi 4 pedig”sima” (Kíra- Kína, Bimbi- Németország, Réka- Örményország, Zoli- Kanada). A táborba Ahmed kivételével minden elsőéves jött, aminek nagyon örültem, hiszen megismerhettük egymást kicsit. S, ha velem kapcsolatban másra nem is, de a reggeli futásunkra biztosan emlékezni fognak! Kívánom nekik, hogy élvezzék az iskoláikban töltött két évet.

A tábor után hazautaztam, Magyarbánhegyesre, s a nyár további részét otthon töltöttem. Dolgoztam, sorozatokat néztem, próbáltam időt tölteni a családommal. Mégis, a legtöbb időt a SEED projekt szervezése vette el. A SEED projekt egy UWC Ad-os tanulók által szervezett projekt. Liza, a cseh lány tartott a SEED-ről egy előadást Januárban, s már akkor eldöntöttem, hogy szervezek egyet az otthoni gyerekeknek. Az iskolából nehéz volt a dolgokat intézni, ezért csak a minimális intézni valót oldottam meg onnan, de amint hazaértem belevágtam. Mivel Magyarbánhegyes Magyarország egyik leghátrányosabb térségében található, mindenképpen szponzorokkal terveztem létrehozni a teljes projektet. Az elején rengeteg problémám adódott a megfelelő mennyiségű pénz összegyűjtésével, de a végére sikerült. Legfőképp az UWC Magyarország tagjainak (öregdiákok és családtagjaik) felajánlásaival, illetve a falumban élő vállalkozóknak, magán személyeknek köszönhetően. A pénz mellett különböző felajánlásokat is kaptunk a Polgármesteri Hivataltól, Nyugdíjasklubtó
l, helyi boltoktól, s magánszemélyektől. Minden egyes segítőnek rendkívül hálás vagyok az önzetlen segítségükért, cselekedeteikért. És persze óriási köszönet Boriéknak, Dorciéknak, Piri néninek, illetve a családomnak, kiemelve édes apukámat, aki a projekt teljes hossza alatt támogatott minket. Örülök, hogy végül hat önkéntes vett részt a projektben, akik 6 különböző országot képviseltek. (Alicia- USA/Mexikó, Bori- Franciaország/Magyarország, Brunella- Olaszország, Chloe- Hong Kong, Maxim- Uganda, Natalia- Lengyelország)
Büszke vagyok, hogy a nehézségek ellenére sikerült összehozni a 3 hetes projektet. S a tökéletességét nem a problémák hiánya adta, hanem a résztvevők lelkesedése!
(Erről később egy hosszabb bejegyzés lesz majd. Később.)

A projekt utolsó napjait már Budapesten töltöttük, ahol Boriék házában szálltunk meg. Körbejártuk Budapestet, beszereztük az utolsó, Olaszországba szükséges dolgokat. Az estéinket a Keleti pályaudvaron töltöttük, ahol a többiek a gyerekekkel játszottak, én pedig a nagyobbakkal fociztam. A menekültkérdés még most is felzaklat. Elszomorít az emberek negatív hozzáállás. Persze, azt nem várom el, hogy mindenki segítse őket, mert az nem fog megtörténni. Elfogadom, aki ellenük van, aki nem támogatja Őket, hiszen mindenkinek megvan a saját véleménye. Viszont azt nem fogadom el, hogy milliók, gondolkozás nélkül beszélnek, tesznek hülyeségeket. Az iskolába való visszatérés után voltak csoportos beszélgetések erről a témáról, ahol nagyban érintett voltam. Mindenkinek elmondtam mi folyik az országomban, s, hogy én mit gondolok. Habár nem értek egyet Kormányunk cselekedeteivel, sosem láttam úgy, hogy Magyarország rossz lenne. Talán, mert nem Orbán Viktor tettei, hanem a megszámlálhatatlan mennyiségű önkéntes segítő van a szemem előtt. S, hogy a hírekben hallható, látható csúfságok után is azt mondom, magyar vagyok!

A visszaérkezés Duinoba valami más volt, mint azelőtt. Mintha otthonról, hazaértem volna. A másodévem megkezdése, egyrészt az utolsó hónapokat is jelenti, viszont új lehetőségeket, új embereket is. Nagyon izgatottan vártam, hogy újra lássam a társaimat, a rezidenciákat, a falut, a Tuttidit. Vártam, hogy újra ehessek igazi, olasz fagyit, hogy lemehessek a tengerpartra, hogy fürödhessek a tengerben, hogy újra mondhassam: ’Ciao Matteo, come stai?’ Vagy a jól bevált ’ Posso avere pasta con ragu?’  De ezeken kívül volt még valami, amit nagyon vártam. Vagyis valakik, Az első éveseink. Vártam, hogy körbevezessem őket a faluban, hogy megmutassam nekik kedvenc helyeimet, s segítsek nekik. Az első évemtől eltérően, már magabiztosnak, erősnek éreztem magam. Az angol nyelv sem állíthatott már meg, csak akadályokat állíthat elém.
Ebben az évben már nem vagyok ’egyedül’. Nagy örömömre egy pécsi fiú is boldogítja mindennapjaimat, Kevin, az esőévesem. Már több mint egy hónapja megérkezett, s úgy látom, hogy kisebb kellemetlenségek, nehézségek ellenére jól van. Kezdi megtalálni a helyét és az iskolai tennivalókkal is barátkozik. Az elmúlt hetekben nem igazán voltam segítségére, nem tudtam rá sok időt szánni, ami miatt kissé rosszul érzem magam. Szeretnék jó másodévese lenni, akiről tudhatja, mindig ott lesz neki.

Év elején az elsőéveseknek bemutatkozó hetet tartottunk, ahol megismerkedhettek az iskolában tanulható tantárgyakkal, kipróbálhatták a különböző sportjainkat. Elvittük Őket Triesztbe, ahol megmutattuk a fontosabb tereket, építményeket. Készültünk számukra egy Welcome show-val, amit remélhetőleg élveztek. S miután véget ért az intro hét, elkezdődött a tanítás. S azzal egy időben a táncpróbák is a Béke Világnapjára, mely egyben az UWC nap is. Tavaly Triesztben ünnepeltünk, idén Udinebe látogattunk. A 2 órás shownkat megelőzték előadások, csoportos foglalkozások. Én a Peace and Conflict csoportban voltam, melynek nagyon örültem. Az aktuális témáról, az immigrációról beszéltünk, s próbáltunk megoldásokat találni a problémára. A beszélgetést nem csak az emberek aktív részvétele tette érdekessé, hanem az is, hogy az érintett országok diákjai is felszólaltak. Megosztotta velünk élményeit, érzéseit a szíriai lány (aki egyébként egy törökországi menekülttáborban élt szüleivel, s ösztöndíjat kapott!!!), hallhattuk a német fiút, az afganisztáni fiút, s én is felszólaltam néhányszor.
Ezután, szeptember 21-én Udinebe utaztunk, ahol megünnepeltük a Béke világnapját, UWC napot. Ismét felvehettem nemzeti ruhámat, kezemben tarthattam a magyar zászlót.

A harmadik félévem rengeteg tanulásról, activitykről, egyéb elfoglaltságokról szól.
Itt, Duinoban jöttem rá, hogy számomra fontos az, hogy víz közelben legyek. Ezért is kezdem el egy új sportot, a kajakozást. Hihetetlen, hogy mennyire meg tud nyugtatni. De természetesen a többit sem hagytam abba. Ugyanúgy járok focizni, frizbizni, futni, tájfutni…
A kreatív activity-m, ami tavaly az évkönyv szerkesztés volt most “csak” pluszként van, amit elsőként választottam az különböző túrák, utazások szervezése. Szerencsére az iskola nagyon aktív utazások terén, elég pénz is van rá. Tervezünk kulturális utakat szervezni Ljublanaba, Veronába, Padovába, a közelben lévő nagyobb városokba.

S, ha már utazásnál tartunk. A hétvégémet Arezzoban töltöttem, egy toszkániai városban. Részletek később! 🙂

Tényleg minden út Rómába vezet?

Körülbelül egy hónappal ezelőtt éppen Hamzával sétálgattam és beszélgettem. Tudjátok, átlagos, hogy telt a napunk, mit fogunk csinálni a héten, ilyesmik. Panaszkodtunk egymásnak arról, hogy mennyi dolgunk van, s azt sem tudjuk, hol kezdjük.(Persze egy fagyira, és több órás beszélgetésre volt időnk-arra mindig van). Majd egyszer csak megemlítette – mintha az természetes lett volna-, Ő bizony megy Rómába május elején. Első hallásra, nagyon örültem neki, hiszen nekem is vágyam volt oda eljutni, ezért az már fél siker számomra, ha az egyik legjobb barátomnak ez sikerül. Viszont később, mikor mondta, hogy ez egyébként az iskola által szervezett út, na, akkor már nem volt olyan nagy az örömöm. Nem tudom, hogy mérges voltam-e, vagy csalódott. Tudjátok miért? Mert 180 diák még azt sem tudta, hogy az iskola bármit is szervez, de Ő már résztvevő volt. Az indoka ennek egyszerű: azért volt biztos tag, mert arab országból/államból jött. A terület, ahol él, tele van konfliktusokkal, és az esemény – melyre az iskola meghívást kapott- a békéről szól.
Persze, én nem tudom milyen az mikor komoly nézeteltérések, harcok vannak az országon belül vagy egyes országok között, én –szerencsére- soha nem tapasztaltam azokat, viszont tudom, mi folyik a világban, és szeretnék tenni ellene. Oké, nem mondom, hogy azok, akik benne élnek, nem tudnak többet, mert biztos vagyok benne, hogy többet tudnak nálam, de ez nem jelenti azt, hogy mindegyikük többet is akarna tenni, vagy éppen akarna tenni bármit is, mondjuk az emberi jogokért. Nem felejtettem el, hogy Magyarországon is vannak problémák. Ebben az évben már nem egyszer tapasztaltam azt, hogy a békével kapcsolatos tárgyalásokon, eseményeken az arab társaim előnyt élveztek. Félreértés ne essék, semmi problémám nincs velük, sőt. Viszont az igazságtalanságot nem viselem el, és például ezt az esetet teljesen igazságtalannak találtam. Miért is kerülök én hátrányba amiatt, mert magyar vagyok? Mert az ország ahonnan jövök, még ha rossz helyzetben is van, nem a legrosszabbikabbak egyike.
Miért ne harcolhatnék egy jobb világért én is? Nem tudom, mérges vagyok-e, vagy csalódott…

Egyébként később meg is kaptuk az e-mailt, hogy néhány szerencsés elsőéves elutazhat Rómába, ahol egy, a békéről szóló nagy eseményen vehet részt, és úgy zárójelben, színes nagy betűkkel megemlítve Ferenc Pápával. Ezután úgy voltam vele, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy én is azon elsőévesek között legyek. A szervezők azt kérték, hogy várjunk a következő tájékoztató e-mailig, de persze én nem vártam. „Harcolnom kellett” magamért. Egy kis időre, ismét éreztem, hogy a régi Ramóna visszatért. Az a lány, aki nem hagyja magát, és bármit megtesz az igazságért. Tehát még aznap meglátogattam mind a négy szervezőt, és mindannyiuknak személyesen elmondtam a véleményemet az egészről. Öhm, az igazgatóval való kisebb vitához némi bátorság is kellett azért. DE megérte. Aznap este győztesként mentem aludni, ugyanis az esetem után kapott e-mailből kiderült, hogy a résztvevők számát ki tudták terjeszteni, s az országok listáját sem szabták meg. Tehát mindenki egyenlő jogokkal rendelkezett. Nem tudom, hogy ez az én érvelésemnek volt köszönhető, vagy csak teljesen véletlen volt, mindenesetre a tudat bennem volt, hogy tettem valamit, nem csak ültem, és egyetértve bólogattam. Végül, összesen 24 elsőéves kapott lehetőséget, engem is beleértve (májusban a másodéveseink az érettségikért küzdenek, ezért velük nem tudtunk számolni).

Egy héttel az indulás előtt, az izzasztó, kimerítő próbák el is kezdődtek. Hét napunk volt arra, hogy egy közel 10 perces előadást állítsunk össze. A táncpróbák mindennel szemben prioritást élveztek. Egy év UWC-s élet után már nem is volt kihívás egyszerre az iskolára figyelni, tanulni, készülni a vizsgákra, serviceket csinálni, IB showra készülni, 2-3 órás “Rome” próbákon a maximumot nyújtani, azért beszélgetni is a többiekkel és ilyesmik.

Május 8-án, Pénteken azonban eljött a mi időnk. Izgatottan, jókedvűen vágtunk neki a 8 órás vonatútnak. A felszállást követően, elfoglaltuk helyeinket, s kezdetét vette a….
….maratoni tanulás. Nem erre számítottatok, ugye? Sajnos, muszáj volt tanulnunk, ugyanis ez a kis túra, épp a legrosszabbkor, vagy a legjobbkor –kinek mikor- jött. A vizsgahetünk hivatalosan május 11-én kezdődött volna, viszont azt tudtuk, hogy csak május 12-én érünk vissza, ami azt jelentette, hogy a vizsgák közepére. Tehát ezért csak a vonaton volt lehetőségünk tanulni. Én már hozzá vagyok szokva a hosszú (vonat) utakhoz, ezért számomra az a 8 óra gyorsan elröppent.

Ahogy Rómába megérkeztünk, hirtelen azt éreztem, Budapesten vagyok. S, mivel késő volt, a város tele volt fiatalokkal, nem tudtam másra gondolni, mint az Eszterkével töltött nyári, beszélgetős estéinkre. Hirtelen honvágy fogott el, viszont nem szomorkodtam sokáig, mert tudtam, hogy kevesebb, mint két hét, és otthon leszek. Plusz nem szabadott búslakodni,ugyanis Rómában voltam.
Az első esténket egy állomáshoz közeli hostelban töltöttük, majd másnap reggel átmentünk egy másikba, mely a belvárosban volt, közel mindenhez. Egyébként az utóbbiban törzsvendégeknek számítottunk, ugyanis már évek óta a másodéves művész tanoncaink, a római tanulmányi útjuk alatt, ott szállnak meg.
Mit is mondjak a helyről? Ha túlságosan negatív lennék, azt mondám, hogy, nos, nem volt meleg vizünk, sőt a tusolóból víz sem jött. A szobában 5 lánnyal laktam együtt, ami mellesleg a padláson volt kialakítva.
Viszont én pozitív vagyok. A furcsaságok ellenére tetszett. Tetszett, hogy mondjuk a szállásunk szó szerint egy templom szárnyában volt kialakítva, és, hogy a szobánk a legfelső szinten volt, kb. mintha a toronyban lett volna. Annak ellenére, hogy hatan voltunk egy szobában, elégedett voltam, ugyanis nem volt emeletes ágy! (Mióta kiskoromban leestem az felső szintről, kerülöm azokat a fajta ágyakat). Mivel nem volt víz a tusolóban, így spóroltunk azzal, hogy a mosdóban mosakodtunk. Kifejezetten annak is örültem, hogy internetünk sem volt. (Annak mondjuk kevésbé, hogy a buta olasz konnektor miatt nem tudtam tölteni a laptopomat, amin a jegyzeteim voltak…) Egyébként a tulajdonos, kedves, aranyos pap volt. Nem mellesleg, a templomhoz minden közel volt. Vatikán is, 5 perc sétára volt, ami a mi esetünkben jól jött.

Most már itt az ideje, hogy arról is beszéljek mit csináltunk.
Tehát az első napunk ugye a megérkezésről szólt. A második napunk elején 8-12-ig (elvileg) főpróbánk volt, ami elég nevetségesre sikerült, ugyanis a szervezők kezei közül kissé kicsúszott az irányítás. Mi csak vártunk-vártunk, majd mikor 12:30-kor sorra kerültünk, benyögték, hogy: bocsi, nincs hangosítás, nem tudjuk lejátszani a zenéteket, úgyhogy próbáljátok el nélküle. Jaa, és igazából elég helyetek sincs, mert a mikrofonok, illetve a Pápa karosszéke mozdíthatatlan.
Öhhhm, oké- gondoltuk
Tehát a főpróba rosszabb volt, mint egy egyszerű próba. Sebaj. A “fárasztó” délelőtt után egy étterembe vettük az irányt, ahol a Lassagnét próbáltam ki. Később egy kisebb városnézésre mentünk, ami egyébként nagyon izgalmas volt, mivel az egyik kísérő tanárunk a Worlds Arts and Cultures tanár volt.(A világ kultúrái és vallásai) Rengeteget mesélt, mutatott, és válaszolt a kérdéseinkre. Az esténk teljesen szabad volt. Kisebb csoportokba verődtünk, s magunk fedeztük fel Rómát. Miután letudtuk a kötelező köröket a szuveníres bódékban, úgy döntöttünk, hogy a legjobb, ha beülünk egy hangulatos kis bárba, ahol tudunk pizzát enni, plusz a Milan-Roma meccset nézni. Szerintem annál tökéletesebb esténk nem is lehetett volna! 🙂
Másnap reggel a Colosseumhoz mentünk, és a Forumhoz, majd templomokat látogattunk, és híresebbnél híres épületeket.
Róma egyik legnagyobb terére érve, gondoltuk, csinálunk egy flash mobot, vagyis a tömegben, a zene kezdetére előadjuk a táncunkat. De ez túl egyszerű lett volna, természetesen csak problémák akadtak, ezért végül feladtuk. Vagyis majdnem feladtuk. Néhányan megláttunk két férfit, akik zenéltek, s megkérdeztük őket, hogy tudnának-e segíteni. Igazából csak a hangosítójukra volt szükségünk. Jó fejek voltak, belementek. Csakhogy nem volt kábelünk, a Pendrive valamiért nem működött. Végül megoldotta a fiatalabbik férfi úgy, hogy a basszusgitárhoz tette a telefont, s így hallatszott a zenénk. (Hahaa, az is, amikor a telefon kétszer is csörgött 😀 )
Rengetegen gyűltek körénk, mind nevettek, tapsoltak nekünk. Nagyon jó érzés volt. Miután végeztünk, ismét szabadidőnk volt. Semmi extra, sétálgatás, barátkozás az olaszokkal és vacsorázás.
Másnap elérkezett a nagy nap, amikor is az eseményre került sor. Már kora reggel óriási sorok voltak. Szerintem ennyi rendőrt, ilyen komoly biztonsági intézkedéseket még sosem láttam. Mi elsőként érkeztünk a fellépők közül – szerencsére elég korán – így megvolt a főpróbánk is, a műsor előtt 2 órával. Csodás. Később, ahogy egyre több gyermek érkezett, alig tudtam hinni a szememnek. A Sala Nervi megtelt. Hétezer gyermek töltötte meg azt. S, az a hétezer gyermek ordítozott, sikítozott, ugrált, tapsolt minden egyes műsor után.
A hideg rázott, mikor a székeken állva, a színes kis baseball sapkájukat lengetve, kántálták egyszerre, hogy “Pa-pa Fran-cesco,Pa-pa Fran-cesco”, majd a Pápa belépett a terembe. Annak ellenére, hogy az addig nyitva lévő ajtók becsukódtak, a terem megtelt biztonságiakkal, a gyerekek semmit sem tapasztaltak ebből. Annyira várták a Pápát, hogy érkezésekor nem tudtak másra figyelni, csak rá. Mindenki büszkén fotózgatta Őt, várták a pillanatot, hogy elmenjen mellettük, s megérinthessék, vagy megpuszilhassák. Láttam, hogy a gyerekek számára milyen fontos Ő. Láttam lányokat, akik sírtak, miután rájuk mosolygott. Meg tudom érteni Őket, számomra is egy óriási élmény volt, és lehetőség.
A hosszas bevonuló után, a Pápa elfoglalta helyét a karosszékében, üzeneteket hallgatott, ajándékokat vett át, s beszédet tartott.

A beszéd után siettünk is az állomásra, ahonnan Duino felé vettük az irányt. Nyolc óra „szórakozás” vette ismét kezdetét. Kedden, éjfél után kicsivel, megérkeztünk szobáinkba, s volt ki tanult, volt ki aludt utána, ugyanis tudtuk, hogy reggel már az Auditorium várni fog minket a biológia vizsgával.

Boldog voltam/vagyok, hogy megkaptam a lehetőséget arra, hogy találkozhattam Ferenc Pápával, s részt vehettem egy ilyen, óriási eseményen a társaimmal, s hétezer kisdiákkal.
Büszke voltam/vagyok arra, hogy az olasz lány által a Pápának átnyújtott könyvben az én levelem is benne van, a képemmel együtt. Talán soha sem fogja olvasni, talán igen. Mindenesetre megkaptam az esélyt, hogy írjak.

Jelenleg az utolsó napjaimat töltöm az első duinoi évemből. Az érzéseim vegyesek. Három nap, és otthon leszek. Három nap, és találkozok a családommal. Három nap és ismét búcsúzok, s talán lesznek olyanok, olyan társak, akiket már később nem fogok látni. Ez megrémiszt. Viszont erre még nem gondolhatok. Élveznem kell az utolsó három napomat. Majd utána, miután már Magyarországon leszek, átgondolom, értékelem, s megosztom veletek az elmúlt 1 évem összefoglalóját, de addig nem!

13/D

Igazából nem terveztem, hogy ezekben a hetekben blogot írok, mert arra nincs időm, hogy levegőt vegyek. Bármennyire is szeretnék írni, nem tudok. Készülök a vizsgákra, a másodéveseinknek adott show-ra, plusz *dobpergés* Rómára!!! Igenigen, egy óriási élményben lesz részem. Egy eseményen fogok részt venni, nagyjából 20 társammal együtt, ahol Ferenc Pápa is jelen lesz, s nemcsak, hogy jelen lesz, de lehetőségünk lesz arra, hogy beszéljünk vele! Egy hét alatt kell egy 10 perces előadást összehoznunk. Kicsit meleg a helyzet, de megoldjuk. Ezeken kívül EE meetingek Tok prezentáció, IA-k és stb. De nem panaszkodok!! Vizsgák után jelentkezek!

S ami rávett arra,hogy írjak, az a mai találkozás Borinak a szüleivel és az egyik testvérével. Naagyon-nagyon jó volt velük lenni. Mivel otthonról jöttek, ezért meglepetést is kaptam. TÚRÓRUDIK, Balaton szeletek és Duna kavics. Ahhh, épp a legjobbkor! Egyébként tényleg jókor jöttek, mert szükségem volt magyar beszélgetésekre, valami otthonira, és egy kis szünetre. Este együtt vacsoráztunk Osmizzában, amit nagyon élveztem! (Ha ezt olvassátok: Köszönöm szépen ezt az estét! Örülök, hogy megismertelek titeket! ) Majd miután visszajöttem a szobámba csak magyar zenéket hallgattam, és azt éreztem, hogy írnom kell magyarul. S mi másról írhatnék, mint….

A visszaszámlálás elkezdődött. Hihetetlen, három hét és otthon leszek. Huszonegy nap és elbúcsúzok a másodéveseimtől. Fél évvel ezelőtt azon sírtam, hogy nem tudok beszélgetni velük, most meg azon, hogy oly közel kerültek hozzám, s el kell válnunk.  Viszont az évek során ebbe belejövünk. Én már csak tudom, hisz’ sokszor búcsúzkodtam már. Az ember érzi, hogy, ha volt valami abban a kapcsolatban, akkor az az utolsó köszönés nem örökre szól. És ez így van a barátsággal is. Tudom, mikor kijöttem, eltávolodtam a pesti barátaimtól, bár ez várható is volt valamilyen szinten. Majd a téli szünetben nem igazán beszéltem, találkoztam velük. Miért? Nem kerestek, s én sem Őket. Azt hiszem idő kellett. Ugyanez volt Renivel és Szandival is általános iskola után. Ők Békéscsabára mentek tovább, én Budapestre. Elszakadtunk egymástól, nem tudtuk hogyan tartsuk a kapcsolatot. Végül egy idő után kialakult az egész. Muszáj volt kialakulnia, mert barátok voltunk. Most, 5 évvel később olyan érzésem van, mintha mi sem változott volna. Nem beszélünk minden nap, de tudjuk, mi történik egymással. Igaz, csak fél évente találkozunk, de akkor órákat beszélgetünk, szórakozunk. Tudom, hogy ez a középiskolai barátaimmal is így lesz. Az elszakadás nem jelenti azt, hogy vége. Csak egy kis szünetet. Ez az egy év távollét alatt átértékeltük azt, amink volt, és elfogadjuk a változásokat, hiszen most már semmi sem lesz ugyanolyan. De ez így jó.
Az utóbbi hetekben döbbentem arra rá, hogy ez már tényleg a felnőtt élet. Most már nem fogok tudni láb lógatva hónapokat tölteni piciny falumban, ami kissé elszomorít, de ezt én választottam, és boldog vagyok ezzel, így. S talán a mai nap után már nem csak én, hanem mások is így éreznek. Több ezer diák, aki ma ballagott, de ezek közül is kiemelve az osztályomat, a 13/D-t.

Kedves 13/D,

Büszke vagyok Rátok! Elballagtatok! Bevallom őszintén, mikor megláttam a képeket összeszorult a szívem. Tudom, tudom, nyálas vagyok és ilyesmi, de tényleg. Ameddig veletek voltam nem gondoltam arra, hogy mennyire megszerettelek titeket. Mindig is az utolsó évre vártam, mert tudtam, hogy addigra fogunk egy igazi osztállyá válni, s erre, az utolsó évben már nem voltam ott. Hiányoztok!
Eszterke, a kis vastagom, akivel annyi közös élményünk volt. Aki olykor szívinfarktus közeli állapotba ejtett, de közösen átvészeltünk mindent.
Edina, a kis piciúrom, a kedves padtársam, aki elviselt engem, s azt is, hogy csak az ablak mellett tudtam ülni. Aki az egyik legerősebb leányzó, akit ismerek. Aki annyi mindenen átment már, annyiszor mondhatta volna azt, hogy na, menjen mindenki a francba, de sosem tette.
Danó, akinél azt hittem senki sem beszél többet, de tévedtem, mert a szobatársam igen. Nála jobb padtársat nem is kívánhattam volna fizikán. Akit a sok hülyeségével együtt is imádok.
Kristóf, akit mindig is különbözőnek találtam a többiektől. Aki sosem mutatta ki az érzelmeit, akit meg kellett fejteni ahhoz, hogy megismerhessem. Az egyik legjobb és legokosabb osztálytársam, barátom volt. Emlékszek, sokszor versenyeztünk. Mielőtt eljöttem a Semmelweis éremről is szó akadt. Ma Ő kapta meg az érmet, ami azt jelenti, hogy Ő nyert! És én ezzel boldog vagyok, mert Ő boldog. Tudom, ez fontos volt neki.
Klau, akinél nagyobb szívű, ártatlanabb lány kevés akad.
Gisitz, na, jó, nem tudom abbahagyni a nevetést. Akire, ha gondolok, csak nevetek. A hülyeségei, a szendvicsei és a többi.
Reni, aki a legnagyobb változásokon ment át az 5 év alatt. Aki örök lázadó.
Niki, LA baby?!
GáboL, akinél nem sok idegesítőbb embert ismerek. (Puszi, Gabci!) Aki mindig megnevettetett a vicceivel, dumáival. Aki remélem emlékszik még az ’’ünneplésünkre” angol szóbeli után 🙂
Bea és Jani, Ég és Föld voltunk. Viszont mindig is csodáltam azt, hogy milyen szabadok voltak, milyen szabadon élték az életüket. Jani sokszor nem értett engem, vagyis inkább sokszor félreértett. Mindezek ellenére kedveltem. Kifejezetten az őszinteségét!
Illés, Murányi, Ákos, Renátó, Csongi, Ati, Patrik, Dávid, ők azok a fiúk, akikkel mindig elvoltam, jókat nevetgéltem.
És a többiek, akiknek a nevét már nem említem, bocsánat.
Az osztályfőnökünk, Dévényi Tanárnő, aki a saját gyerekeiként tekintett ránk, s ápolgatta sérült szárnyainkat. És persze az osztályfőnök-helyettesünk, Tóth Tanárnő, aki imádni való, segítőkész, lelkiismeretes, és akinek a napokban született meg a kislánya, melyhez nagyoooon nagy gratuláció. Egészséget, szeretet és minden jóságot kívánok!
Ja, az utolsó üzenet azoknak, akik nem szerettek, akik folyton a hátam mögött beszéltek rólam, irigykedtek. Akik azt mondták, hogy haza fogok menni 1 hét után, mert gyenge vagyok.Na, Ők nem ismertek. Hát, elszomorító hír számotokra, hogy 1 év után még mindig itt vagyok, és jövőre is itt leszek!

Még oldalakat tudnék írni rólatok, az elmúlt 5 évről, de nem fogok. Ma elballagtatok, már csak az érettségi van, s utána vége! Legyetek erősek, kitartóak és magabiztosak!

Vörösen Horvátországban

Kezdjem azzal, hogy miért vörösen, vagy, hogy miért Horvátországban? Ohhh, nem is. Inkább mással.
Három héttel ezelőtt megrendezésre került az AdMUN/MUNAd, ami nem más mit az Adriaticban lévő Model United Nations. Két napos konferencia, ahol a világ problémáit vitatjuk, s azokra próbálunk megoldásokat találni. A nehézsége az, hogy a részvevők országokat képviselnek, azok delegáltjaiként vesznek részt.  Azelőtt még sosem vettem ilyenen részt, ezért az izgatottságom keveredett némi félelemmel. Sajnos csak 2-3 nappal a kezdés előtt tudtuk meg, hogy melyik committee-ben leszünk és, hogy melyik országot fogjuk képviselni. Szerencsére, én megkaptam az első választásomat, ami a Szíriai menekültek helyzetét beszélte át. RobBár, abban az esetben sem lettem volna szomorú, ha az emberi jogokról vagy éppen a környezetről kellett volna beszélni. A képviselendő országom Líbiai volt. Hát, mit mondjak? A fontosabb híreket csak arabul lehetett megtalálni az országról, és a líbiai lány is azt mondta, hogy sajnál, mert a helyzetük elég bonyolult és jelenleg is nagy káosz van. A konferencián voltak olyan pillanatok, mikor legszívesebben otthagytam volna az egészet, mert egyáltalán nem az adott problémáról beszéltünk, hanem egy teljesen, oda nem illő dologról vitatkoztunk. Furcsa volt, hogy Líbiát képviseltem, az országról beszéltem, úgy, hogy a líbiai lány mellettem ült Törökországot képviselve. Az elején kissé feszélyezett ez az egész, de a végére el tudtam felejteni. Végül, összességében elég sikeresnek mondhatom azt a 2 napot. Hálás vagyok, hogy Ismét egy teljesen új dolgot próbálhattam belőle.

Ahogy az várható volt, az élet nem állt meg egy esemény után. Két nappal később jött is az újabb. A várva várt ázsiai+közép keleti hét kezdetét vette. Hét napon keresztül, minden délután különböző játékokkal, előadásokkal, filmvetítésekkel mutatták be nekünk kultúrájukat. A hét végére mindenki megőrült. Pénteken este egy fergeteges karaoke party volt, majd Szombaton a show, melyre hetekig készültek. Ahogy az olasz és afrikai show előtt mindenki kapott egy szerepet, úgy most is. A show ideje alatt, én egy egyiptomi színésznő bőrébe bújhattam. Az előadások ismét nagyon jók és viccesek voltak. Másnap elérkezett a várva várt néhány óra, amikor kipróbálhattuk a hagyományos, nemzeti ételeiket, plusz a híres HOLI fesztivál is megrendezésre került. Az idő is velünk volt, így semmi sem állt az ünneplés útjába. Most írnám azt, hogy életem egyik legnagyobb élménye volt, de egy pillanatra elgondolkoztam. Nem írhatom miden egyes alkalommal azt, hogy életem egyik legjobbja. Minden nap újabb élményekkel gazdagodok, minden nap nagyobb és nagyobb élményeket, lehetőségeket, ajándékokat kapok. Tehát inkább azt írom, hogy az indiaiak fesztiválját, azt a sok nevetést, jókedvet sosem fogom elfelejteni. Nagyjából 150 diák gyűlt össze a Fore udvarán, ahol együtt ünnepeltünk. Az Indiából hozott színes porokat egymás hajába, ruhájára, olykor szemébe, szájába dobáltuk. Fürdettük egymást vízben, majd együtt táncoltunk. A turisták nem hittek a szemeiknek. Mintha paparazzik lettek volna, úgy próbálták megörökíteni a jobbnál jobb pillanatokat. Mert azért valljuk be, nem minden nap lát az ember 150 tetőtől talpig piros, sárga, kék, zöld, lila fiatalt, akik sikítoznak, nevetgélnek és táncolnak.
Már, mikor azt hittük meghalt a buli valaki elkiáltotta magát: ’Héé, mindenki, irány Porto’
Összenéztünk, majd elkezdtünk futni. A kocsikat, buszokat feltartva, ünnepeltünk. Táncoltunk a turistákkal, énekeltünk. A tengerpartra érve a bátrabbak egyből a vízbe is vetették magukat. (Én is bátor voltam…)
Végül, a cím első része itt nyer értelmet. A többször ismételt tusolás után is rózsaszín és sárga volt a testem, a hajam pedig vörös. Vicces volt a szivárvány különböző színeivel való iskolába menés.
Persze, pont azon napok egyikén találkoztam egy magyar családdal is, akik elég furcsán néztek rám. Ugye addigra már megszoktam, s olykor el is feledkeztem arról, hogy színes vagyok. Eszembe sem jutott, hogy megmagyarázzam, miért nézek úgy ki, ők meg nem kérdeztek. Na, mindegy, egyébként kedvesek voltak, és feldobták a napomat!

A pár perces beszélgetés után könnyebb volt a könyvtár felé vennem az irányt, és tanulnom. Merthogy egyre többet kell. Az UWC-s sulikban úgy tartják, hogy a tanulás, alvás, szocializálódás közül egyszerre csak kettő működik. Általában nálam az alvás esik ki, de persze alkalmanként a másik kettő is háttérbe szorul. Az biztos, hogy az utóbbi napokban csak egyet tudtam választani, ami bárcsak az alvás lett volna, de nem. Minden nap fontos tesztjeim, esszéim, prezentációim voltak, amikre készülni kellett. Az akadályokat jól vettem, hála, megérkezett húsvéti hosszú hétvége. Terv az volt, hogy a 4 napból 2 napig a könyvek közelébe se menjek, és minél többet pihenjek. Az olyannyira sikerült, hogy Pénteken Horvátországban kötöttem ki. Ez még randomabb volt, mint Velence. Az történt, hogy Csütörtökön délután válaszoltam az összes felhalmozódott e-mailre, levélre, üzenetre. Egy kicsit a többiekkel voltam, majd Virággal és az anyukájával Skypeoltam. Virágot később meg fogjátok ismerni, mert Ő az idei év egyik ösztöndíjasa. Nagyon-nagyon büszke vagyok rá, és örülök neki! Még a válogatás előtt írt nekem, és akkor kezdtünk el beszélgetni, tehát végig kísérhettem az egész folyamatot. Bár leírnám, hogy milyen izgalmas volt az útja idáig, de ezt meghagyom neki! Remélem Ő is fog majd blogot írni (sűrűbben, mint én) s ott majd elmesél mindent.
Tehát, néhány órát velük Skypeoltam, majd 11 körül átmentem Hannahoz, mert keresett.
Akkor mondta, hogy csak azt akarta kérdezni, hogy nem megyünk-e valahova a “szünet”alatt. Mondtam neki, hogy ha találunk a közelben lévő, olcsó helyet, akkor mindenképp.
Keresgettünk lehetőségeket. Gondolkoztunk azon, hogy maradjunk-e Olaszországon belül, vagy esetleg Szlovéniába átmenjünk. Pár perccel később már Zágrábban kötöttünk ki, majd utána Pugliában (Fiume).
A buszjegy ugyanannyiba került volna, mintha mondjuk Velencébe mentünk volna (Huhuu, még az év vége előtt oda is megyek meglátogatni Renatat). Végül akkor megegyeztünk Horvátországban. Másnap reggel 10-kor már úton is voltunk. A nap sütött, a város szép volt. Délután eldöntöttük, hogy maradunk még egy napot. Később bevásároltunk, majd Hannaval közösen elkészítettük a vacsorát. A horvát lány és japán fiú, -akiknél voltunk (UWC-s öregdiákok)- meghívtak minket egy bárba, de annyira fáradtak voltunk, hogy végül nem mentünk. Másnap reggel olyan érzésem volt, mintha 20 órát aludtam volna, de valójában amúgy “csak” kilencet. Reggeli után szétnéztünk a Korzón, sétáltunk a városban, vásároltunk néhány dolgot. Mielőtt visszaindultunk volna, beültünk egy hangulatos kis vendéglőbe, ahol a helyi ételeket is kipróbáltuk. Mondanom sem kell, hogy utána alig bírtunk megmozdulni. Este 8 körül visszaértünk Duinoba, ami természetesen elég üres volt, mivel a diákok nagy része elutazott.

Nagy unalmamban, ja, nem, mert itt, ha szeretnék se tudnék unatkozni… Tehát a már elviselhetetlenné vált rendetlenségem miatt arra szántam 2 órát, hogy teljesen kitakarítsam a szobámat. Utána megérkezett Hamza, akivel beszélgettünk, majd a szobatársam is. Hajnal 2-kor kitalálták, hogy ők süteményt fognak sütni, mert éhesek. Mire kész lett a Brownie, Ammar is megérkezett és közösen elfogyasztottuk. Éppen aznap döntöttem el, hogy odafigyelek most már arra, hogy mit eszek és minden nap futni fogok. A hajnali majszolás után bűntudatom is volt. Ebédkor a menzán is jó napot fogtam ki. Spagetti, sült krumpli, csirkemell, rántott sajt, csoki torta, kóla… Nem épp az egészséges táplálkozás mintája. De mivel tényleg odafigyelek mától, ezért a kedvenc salátámat ettem csirkemellel. A kólát nem igazán szeretem, ezért az annyira nem vonzott. A csoki torta meg hajnal után szóba sem jöhetett. Délután kifeküdtem a Fore udvarára, ahol az angol órára szükséges könyvet olvastam, majd megírtam egy esszét. Este a konditeremben voltam. Felfogadtam Hamzát a hivatalos személyi edzőmnek. Egyébként ez egy hosszú történet vele. A kezdetektől Ő volt az egyik hozzám legközelebb álló személy. Majd a téli szünet után a dolgok megváltoztak. Nem beszéltünk, elhanyagoltuk egymást. Ez elég nehéz volt számomra, próbálkoztam helyrehozni a dolgokat, de nem igazán sikerült. Majd hagytam. Azért is volt annyira fájó az egész, mert ugyanez volt otthon Kristóffal is, és nem akartam újra átélni. Félre ne értsetek, mindketten csak a barátaim. Nálam ez nem meglepő, hogy több fiú barátom van, mint lány.
Mostanra a dolgok kezdenek ismét helyreállni. Tehát, mivel mindketten elfoglaltak vagyunk, megígértük egymásnak, hogy minden nap a konditeremben találkozunk. Így lett Ő a személyi edzőm. 🙂
(Egyébként szigorúbb, mint gondoltam. Azt hiszem, holnap szenvedni fogok rendesen az izomláztól.)

Ui: Sajnos csak ezt az egy képet tudtam feltölteni, és ezt is bénán…Talán holnap

Északi szélesség 78° 13′

Egy hónappal ezelőtt épp a Milánói repülőtéren ültem. Mostanra azt hiszem itt az ideje, hogy megosszam az élményeimet, melyekkel az utazás ideje alatt gazdagodtam.

Pulóverek, harisnyák, nadrágok, vastag zoknik, sapka, sál (minimum 5 db), nagykabát. Február 26-án délután már izgatottan vártam a másnapot, hogy végre, a sok megbeszélés és találkozó után kezdetét vegye a norvégiai kaland. Azonban még este az izgalom egy kis idegeskedéssel keveredett. A tutoromnak születésnapja volt, ezért szerveztem neki egy bulit. A party-t összekötöttem egy rezidencia vacsorával. Egy csapásra két legyet, haha… Tehát a finn lánnyal, Tiiával közösen bevásároltunk, majd megsütöttem a csoki tortát, plusz egy citromos süteményt. Az örmény fiú, Narek a pizzákért volt felelős. Rövidre fogva az egészet, egy nagyon kellemes, jó hangulatú estét sikerült összehoznunk, ráadásul Pablot is sikerült meglepnünk. Ő egyáltalán nem számított erre az egészre. S talán – ha jól láttam- még néhány könnycseppet is csaltunk a szemébe

Hajnal 2 után visszatértem a szobámba, s befejeztem a bepakolást (Anya, büszke lehetsz rám, nem az indulás előtti percekre hagytam mindent). Reggel 9-kor találkoztunk a Piazzán. Onnan kisbusszal vittek minket Monfalconeba, ahonnan a vonatunk indult. A Monfalconetól Milánóig tartó 5 órás út alatt beszélgettünk s aludtunk. A repülőtéren elég sokat vártunk, de késő délután sikeresen felszálltunk, majd megérkeztünk Oslóba, ahol már Maiken (az egyik szervező) családja várt minket, ugyanis a fővárosban töltöttük az első 2 napunkat. Nagyjából éjfél körül megérkeztünk a fogadócsaládjainkhoz, s korán reggel már keltünk is, mert a belvárosban voltak programjaink. Például egy diákklubba is ellátogattunk, ahol egy interaktív beszélgetésben volt részünk olyan emberekkel, akik egyéb okok miatt Norvégiába menekültek, s ott szeretnének letelepedni. Minden egyes történet érdekes, megható és valamilyen szempontból izgalmas volt. Utána egy bárba mentünk, ahol egy blues koncert volt

Másnap – amit az életemben először napnak neveznék- egy fesztiválra mentünk, ahol életemben először kipróbálhattam a síelést. Hááát, nem mondom, hogy az oktatómnak (a norvég fiú), nem gyűlt meg velem a baja…  A fárasztó síelés után Maiken anyukája már várt minket a vacsorával. Az előétel sárgadinnye és lazac volt. A főétel rénszarvas (nem is kell mondanom, hogy életemben először kóstoltam), brokkoli, főtt krumpli és dzsem. A desszertet nem tudom mi volt, ezért csak annyit mondok, hogy finom volt.

Miután jól teleettük magunkat indultunk is a reptérre. Várt ránk egy 3 órás repülőút Oslotól Longyearbyenbe. Felszállás után egyből el is aludtam. Egy óra múlva arra keltem, hogy mindenki kiabál, és járkál a gépen. Oké, pár másodpercre elgondolkoztam azon, hogy esetleg zuhanunk, majd megkérdeztem a mellettem lévő férfit, hogy mi történik. Ő erre csak annyit mondott, hogy szerinte jobb lenne, ha kinéznék az ablakon. S akkor már mindent értettem. Életemben először megcsodálhattam a Sarki fényt. El sem hittem, hogy ez megtörténik velem.  Persze utána már sem aludni, sem olvasni nem tudtam. Csak ültem és gondolkoztam.
Emlékszem, még karácsony előtt Borival beszélgettem a menzán, s megkérdezte, hogy volt-e már olyan pillanatom itt, hogy sírtam a nevetéstől. Azt feleltem neki, hogy nem. Sok vicces pillanatban volt már részem Duinoban, de egyszer sem volt az az igazi sírós, nevetős. Azonban, ha most megkérdezné, már egyértelműen igennel válaszolnék. Ha választanom is kellene, a legkülönlegesebb az a pár perc volt, mikor megérkeztünk Longyearbyenbe, és elhagytuk a repülőgépet. Még sosem éreztem olyan erős szelet, ami ott fogadott minket. A nagyjából 45 kilós amerikai lányt szó szerint lefújta a szél a lépcsőről. Mindegyikőnk csak kiabált és ugrált. Az emberek csak néztek minket, hogy mi történik. Ők próbáltak befutni a váróba, menekülni a szél elől. Mi azonban kint maradtunk és együtt ünnepeltük azt, hogy ez a projekt valóra vált. Ott voltunk. Elővettük az UWC-s zászlót, próbáltunk képeket készíteni, csúszkáltunk a jégen, hógolyóztunk. Sírtunk a nevetéstől.

Később felvettük a csomagjainkat és bebuszoztunk a faluba. Mivel teljes sötétség volt, semmit sem láttunk. Másnap reggel mikor felkeltünk, tátva maradt a szánk. A hegyek, a hó, a falu. Először azt gondoltam, ez photoshop, ilyen nem létezik. Már az első nap belevetettük magunkat a „munkába”. Délelőtt egy előadásra mentünk az egyetemre, Igen, merthogy a nagyjából a 2500 fős Longyearbyennek, több óvodája, iskolája, boltja, bárja, temploma, múzeuma van. Egyébként megtudtam, hogy a tavalyi évben az egyetemen volt egy magyar hallgató is. Visszatérve, az előadó Kim Holmén volt, s a klímaváltozásról beszélt. Bátran kijelenthetem, hogy az a 2 órás beszélgetés alatt értettem meg igazából, mi is történik valójában. Nem csak amiatt, mert érdekes volt az előadás, hanem amiatt is, hogy ott voltunk, ahol ez éppen történik, s mindennek tanúi lehettünk. Az előadás után átmentünk a múzeumba, ahol a falu megalakulásáról, fejlődéséről olvashattunk történeteket, láthattunk képeket. Késő délután visszagyalogoltunk a szállásunkra, ami nagyjából egy órát vett igénybe. Nem csak a táv, hanem a hóvihar miatt is. Szerencsére fel voltunk készülve rá, így nem ért minket meglepetésként. Mindenkin volt elég réteg ruha, így túl lehetett élni a nagyjából -25 fokot. Persze valójában “csak” -10 fok lehetett, de az erős szél, illetve hó miatt ezt többnek éreztük. A visszaérkezés után megvacsoráztunk, és beszélgettünk. Mindenki tudja milyen az mikor egy teljes napnyi strandolás után, este, az ágyban fekve olyan érzésünk van, mintha úsznánk. Na, nekem a széllel volt ilyen érzésem, mielőtt elaludtam.  Teljesen olyan volt, mintha fújt volna.

A második napra nem volt tervezett programunk, ezért csak elgyalogoltunk a fjordhoz, ahol képeket csináltunk. Néhány boltba is benéztünk, ajándékokat vásároltunk. Délután a hegyekbe mentünk túrázni. Még nem említettem, de azt tudni kell, hogy a környéken vannak Jegesmedvék. A turisták csak abban az esetben mehetnek mondjuk a hegyekbe, ha van puskájuk, vagy, ha egy turistavezetőt fogadnak, akinek van puskája. Nálunk ez nem volt probléma, ugyanis Andersnek (norvég fiú) volt engedélye arra, hogy puskát tartson, így csak bérelt egyet, tehát bármerre mehettünk. Tudom, hogy veszélyes, de azért reménykedtem benne, hogy ha távolról is, de láthatunk Jegesmedvét. Sajnos csak kitömöttel találkoztunk, sebaj. A hegyekben hóviharba keveredtünk, ami elsőre elég félelmetes volt, mivel egymást sem láttuk, nemhogy a visszautat. A rossz helyzet ellenére nem estünk kétségbe, vicceket meséltünk, stb. Sötétedés előtt sikerült is visszatalálni a szállásunkra. Miután megvacsoráztunk ellátogattunk a templomba, ugyanis az egyik bolt tulajdonosa ajánlotta, hogyha meg akarunk ismerni helyieket, oda kell mennünk. Igaza is volt, mert a mise után egy hangulatos kis terembe mentünk át, ahol gofrival, keksszel, teával és kávéval vártak minket. Én több mint két órán keresztül beszélgettem egy családdal, akik a Fülöp-szigetekről költöztek Longyearbyenbe 4 évvel ezelőtt.

A harmadik napon az egyetemre mentünk ismét, ahol körbevezettek minket, és néhány hallgató mesélt az élményeiről. (Ha jó lennék a tudományos tantárgyakból, biztos eltöltenék pár évet ott. )
Délután a helyi középiskolában mutattuk be az UWC-t. Kezdtük egy általános prezentációval, majd kis csoportokra oszlottunk. Anders és én 4 fiúval beszélgettünk, akiket igazából nem nagyon érdekelt az egész, ezért ők meséltek nekünk. Az egyik fiú például elmesélte, hogy ő a faluban nőtt fel és el sem tudja képzelni milyen az élet például Olaszországban. Egy másik fiú épp télen költözött oda az édesapja miatt, aki kutató. Az iskolalátogatás után visszatértünk a szállásra, kicsit pihentünk, majd este a Svalbarba mentünk. Hangulatos kis hely, tele fiatalokkal.

A negyedik nap délelőttjén a műhold állomásra mentünk, ahol egy előadást hallhattunk, és meg is nézhettük, mi, hogyan működik. Délután ismét a hegyekbe mentünk kirándulni, de most másik irányba. Az idő végig nagyon jó volt. rettentően fárasztó volt az út felfelé, de megérte. A csúcson készítettünk néhány képet, pihentünk, majd indultunk is vissza. Vacsorára Mattissel (francia fiú) pizzát sütöttünk. A többiek szerint megnyithatnánk a közös pizzériánkat Olaszországban, annyira jó lett, hahaa.

A mókás este után azonban elérkezett az utolsó, azaz az ötödik nap. Délelőtt még bementünk a központba, felvettük az utolsó video jeleneteket (merthogy egy nagyon profi kis dokumentumfilmet készít Mattis), majd indultunk a repülőtérre.
Mindenkin érezhető volt a szomorúság, mindenki nagyon csendben volt, de ezzel szemben boldogok voltunk, hogy ott lehettünk.
Késő délutánra megérkeztünk Osloba, ahol a szülők ismét felvettek minket, és a városba vittek. Mielőtt visszatértünk volna Duinoba még 3 napot töltöttünk ott. Meglátogattuk az Operaházat, Parlamentet, de aminek látogatása a legnagyobb élményt adta, az a Nobel Béke Center volt. Az egész épületnek van egy leírhatatlan hangulata. Belépsz és egy különös érzés fog el, mert tudod, hogy a nevek, melyekkel a center tele van, mind jelentenek valamit. Hogy Ők, akik a Nobel Békedíjat megkapták éveket, évtizedeket dolgoztak, küzdöttek azért, hogy az emberek életét jobbra fordítsák, könnyebbé tegyék.
Az izgalmas, vicces, hihetetlen, megismételhetetlen és még sorolhatnám a jobbnál jobb jelzőket napok után, sajnos elérkezett a pillanat, mikor Olaszország felé kellett vennünk az irányt. Titkon reméltem, hogy törölni fogják a járatunkat, mert épp sztrájk volt. Végül nem lett semmi az egészből, bechekkoltunk, még vásároltunk néhány dolgot és várakoztunk.  Majd az történt, hogy páran a business osztályon – mindenféle extrát élvezve- repülhettünk Milánóba. Nehogy azt gondoljátok, hogy oda szóltak a jegyeink 😀 Ez csak véletlen volt. A sztori annyi, hogy buszokkal szállítottak minket a repülőgéphez. Az első busz pont betelt mire én felszálltam volna, ezért a többiek az első buszon ültek, én pedig a másodikon. Kb. öt percnyi út után megálltunk egy gépnél, ami naagyon nem Norwegian Airlines volt. A nevére már nem emlékszek, de azt tudom, hogy Portugália szerepelt rajta. Megkérdeztem, hogy biztos ez megy Olaszországba? Azt felelték, igen. Mondom oké, legfeljebb megyek egyedül Portugáliába. Úgyis tervben volt, hogy egyszer elutazok oda is. Tehát felszálltam a repülőre, senkit sem láttam, egyetlen egy társamat sem a tizenegyből. Akkor tényleg elgondolkoztam azon, hogy mi van, ha Portugáliába megyek. Az egyik kedves légiutas-kísérő közölte velem, hogy ezen a gépen nem számít hova szól a jegy, bárhova lehet ülni. Oké mondom, de még mindig nem látok senkit. Majd hirtelen megláttam Anderst és Ervint a business osztályon. Mondom, mi a franc? Megkérdeztem egy másik légiutas-kísérőt, hogy átmehetnék-e oda, mert ott vannak a barátaim. Ő elég határozott nemmel felelt. Majd gondoltam beleadok anyait, apait. Felhasználtam a színészi tehetségemet, s előadtam, hogy igazából nagyon meg vagyok illetődve, nem találom a barátaimat, egyedül vagyok, és nem is igazán tudok angolul beszélni. Pár perces hezitálás és megbeszélés után, üdvözöltek engem is a business osztályon. Yeees, így kell ezt csinálni Ramóna!

Milánóba érkezés után már elég fáradtak voltunk, azonban még koránt sem volt még vége az utazásnak. Sőt… Milánótol Bolognáig vonatoztunk. Bolognában egy bárban várakoztunk 3 órát, majd onnan Velencéig ismét vonatoztunk. Velencétől Monfalconeba mentünk, ahol várt ránk az egyik tanár a kisbusszal. Március 9-én, Hétfőn reggel 7:40-kor megérkeztünk Duinoba. Gyorsan lepakoltuk a cuccainkat, átöltöztünk, a menzán felkaptunk egy croissantot és egy almát, majd 8:00-kor már az iskolában ültünk. Szerencsére csak 3 órám volt aznap, így 11-kor vissza is jöttem a szobámba. Tiia emlékeztetett arra, hogy van egy csomagom a hűtőben. IIgen, otthonról kaptam, gyorsan meg is ettem 4 túró rudit, utána elaludtam, s vacsoráig fel sem keltem. Este a barátainkkal néhány pizza mellett meséltünk egymásnak a kalandjainkról, majd később nekikezdtem a tanulásnak.
Onnantól kezdve mondhatni minden a feje tetejére állt. Addig is rengeteg tanulnivalónk volt, de ezekben a hetekben levegőt venni nincs időm. S ez az oka annak, hogy blogot sem írtam egy ideje. Bár, ez nem annyira meglepő, hogy késik a bejegyzés.
Azt, hogy gondolkozás nélkül Norvégiát választottam projektként életem egyik nagyon jó döntése volt. Ki tudja, hogy lesz-e alkalmam újra eljutni Svalbardra? S nem csak emiatt. A programok miatt is, hogy tanulhattam új dolgokat. Az emberek miatt is. Megismerhettem újakat, de megismerhettem azokat az embereket is, akikkel több, mint fél éve élek együtt. Például a hong kongi lánnyal egy szót sem váltottam a fél év alatt, de most Ő volt a szobatársam. Rájöhettem, hogy a „nagyonmenő vagyok” külső, egy teljesen más belsőt takar. Annyi, de annyi mindent leírnék még, hiszen ezen sorok csak töredékei annak, amik történtek.

A projektben résztvevő társaim:
-Maiken, Anders – Norvégia (szervezők)
-Ervin – Szlovénia
-Jakub – Olaszország/Szlovákia
-Michelle – Hong Kong/Dél-Afrika
-Adrienne, Sarah – Kanada
-Visal – Kambodzsa
-Emilio – Olaszország
-Narek – Örményország
-Mattis – Franciaország

Mik történtek mostanában?
-Egy hét múlva lesz a húsvéti hosszú hétvégénk, ami alatt, majd a közelben fogunk kirándulgatni, és végre, egy kicsit pihenni.

-Tegnap délután Bori nagymamája megérkezett ide, Duinoba és meglátogatott engem is. Sajnos nem igazán tudtunk beszélni, de nagyon jó volt látni és találkozni vele.
Kedves Marika mama, köszönöm szépen a levelet és a kis húsvéti csomagot is! Legyen nagyon-nagyon büszke az unokájára, mert csodás lány.

-Ezen a héten ázsiai+ arab hét van. Előadásaink vannak, közös foglalkozások stb. Ma este lesz a show, amire egy egyiptomi színésznőként érkezek majd. Vasárnap pedig Holi J

-Lezajlottak otthon az idei válogatások, s megvannak az ösztöndíjasok. Idén is nyolc diák örülhet. Innen is gratulálok nekik és már várom, hogy találkozzunk.
Ééééés a nagy hírt hagytam a végére. A nyolc ösztöndíj egyike Olaszországba szól, ami azt jelenti, hogy lesz elsőévesem. Kevin, várlak!
Ui: Sajnos képeket most nem tudok feltölteni, mert nem jó az internet az OO-ban. Remélhetőleg hamarosan lesz időm átmenni a Mickey’s-be…

Carnevale

Azt kérdezed Valentin nap? Azt válaszolom, Velence!

Az ember csak kapkodja a levegőt, de nem elég. Tudja, hogy egy nagy levegővételre lenne szüksége, de nem képes rá, nem találja a módszert. Nekem is épp arra volt szükségem, de én tudtam mit kell tennem. Utaznom kellett. Nem messzire, csak épp annyira, hogy egy kicsit elfelejtsem a körülöttem lévő dolgokat. Amikor otthon voltam, néha csináltam ilyet mikor azt éreztem, hogy nyugira van szükségem. A pezsgő nagyvárosból a csendes kis faluba utaztam. S az a 2-3 nap olyannyira feltöltött, hogy utána olyan voltam, mintha kicseréltek volna. Most is ugyanezt tettem, csak annyi különbséggel, hogy a csendes kis faluból, egy emberekkel tömött, hangos városba utaztam. Oké, nem húzom tovább az időt, múlt hét szombaton, azaz a híres neves Valentin napon, Velencébe látogattam el. Nem, nem a szerelmemmel, mert olyan nincs (vagy, ha van is, távol tőlem). Natassal és Izivel mentem.
Pénteken csak megemlítettem, hogy megyek Velencébe és tetszett nekik az ötlet, így csatlakoztak. Találtunk olcsó vonatjegyeket Monfalconeból, így a pénz sem állított meg bennünket.
A terv az volt, hogy a 9:39-es vonattal megyünk, ami kevesebb, mint 2 óra alatt ott is van, csakhogy a vonatok késtek (Deja vuuu). Nagyjából 9:45 körül felszálltunk egy vonatra, ami menetrend szerint 7:20-kor indult volna 😀 Nem nagyon gondoltunk bele,hogy akár emiatt meg is büntethetnek, ugyanis a jegyünk nem erre a vonatra szólt. Vész esetére kiterveltük azt, hogyha jön a kalauz beadjuk neki, hogy nem tudtuk, hogy ez a rossz vonat stb. Plusz akár beszélhetek magyarul is, nagy valószínűséggel nem érti majd.  Végül a jegyeinket nem ellenőrizték, így nem volt szükség arra, hogy magyar tudásomat kecsegtessem. Ja, lehetett volna, mert hallottam néhány magyar szót az utasoktól. Kicsivel később mint 11:00 meg is érkeztünk. 1-kor találkozunk Renataval, utána várost nézünk. Igazából ez volt az egyik fő ok, amiért Velencét választottam úti célnak. Renata egy imádnivaló lány, akivel Norvégiában találkoztam. Chilei, és az UWC RCN-ben végzett. Nyáron önkéntes volt a summer course-on, ezáltal ismerhettem meg. Ebben az évben cserediákként tanul a velencei egyetemen, tehát, még akkor megígértük egymásnak, hogy találkozunk Olaszországban. Nagyon-nagyon jó volt újra látni. Beültünk egy helyre, ahol Paninit(szendvicset) ettünk,plusz kávéztunk, és reeeengeteget beszélgettünk. Meséltem neki az UWC-s életemről, élményeimről, a jövőbeli terveimről és Ő is mesélt. Később el kellett válnunk, mert egy projektet kellett befejeznie a csoporttársaival, DE márciusban jön ide, Duinoba, Áprilisra pedig meghívást kaptam hozzá több napra. Már várom! 🙂
Miután elköszöntünk Tőle, célba vettünk a Szent Márk teret. Hosszas séta és olykor várakozás után oda is értünk. Bár, ez nem meglepetés, ugyanis karnevál volt, plusz hétvége. De megérte, mert tényleg elbűvölő volt. A jelmezek, a maszkok, s a hangulat. Mielőtt a vonat állomásra vettük volna az irányt, még ellátogattunk pár helyre, megcsodáltunk dolgokat. Nagyjából fél 8 körül, hulla fáradtan, de élményekkel tele ültünk fel a vonatra, s jöttünk vissza.
Ez a kirándulás minden szempontból jól jött. Kifárasztott, azonban teljesen fel is töltött. Láthattam a híres neves karnevált. Találkozhattam ismét Renataval. Egy kis időre elfelejthettem,hogy mennyit kell tanulnom. A város zsúfoltsága, az, hogy sokszor mozdulni sem lehetett, csak rávilágított arra, hogy mennyire szeretem Duino ’’ürességét”.

Most, itt az ideje annak, hogy egy kicsit az Afribbean hétről beszéljek, ami február elején volt.
Maga a név az African+ Caribbean összeolvasztásából jött. Ahogy az olasz héten, most is előadásokat hallhattunk a kultúráról, vagy például Bob Marleyről. Számomra a legérdekesebb az ugandai fiú előadása volt, mely Afrika kolonizálásáról szólt. Esténként filmeket vetítettek (Hotel Rwanda és ilyesmik). Pénteken megkaptuk a szombati showra a meghívóinkat, amelyeken afrikai vagy karib emberek nevei szerepeltek. Én, a show idejére Ngozi Okonjo-Iweala szerepébe bújhattam, s általa lehettem Nigéria pénzügyminisztere.
Ha bárkit is érdekelnek videok a showról, ezen a linken megnézheti: (ez Sophia csatornája, itt van több video is) https://www.youtube.com/channel/UCNOaFlNsEykhjPqe_2foRnw
Ajánlom a bahamai lány, Roselie előadását, mely a Slavery Skit néven szerepel. Plusz ajánlom a Karib lányok táncversenyét (elsőévesek vs másodévesek). Az egész suli megőrült miattuk:D Persze azt mondanom sem kell,hogy az elsőévesek nyertek… 😀 A competition néven ezt a videot is megtaláljátok.

A projekt hét után ázsiai+közép keleti hetünk lesz!
Projekt hét… Úúúristen, már csak 1 hét és indulunk. Izgulok!

10987329_1021231807893571_6101799263740396797_n 10959555_1021233501226735_597328895781618371_n

DSC_0377 DSC_0385
DSC_0433 DSC_0448

DSC_0472 DSC_0465
DSC_0462 DSC_0451

NEM

Egy hosszabb bejegyzést terveztem a hétvégi utazásomról, de időközben kaptam néhány e-mailt, s az egyik igazán elgondolkodtatott. Próbálok normális mondatokat összerakni, de valahogy nem megy.
Vajon mit érezhet az, aki nem kapja meg az ösztöndíjat? Én nem tudom. Csak elképzelem.. Azok, akiknek ez volt az álmuk, a kiugrási lehetőségük, hittek ebben az egészben, sőt, csak ebben hittek, most kaptak egy üzenetet, hogy tovább sem jutottak. Vagy, a tábor után fognak kapni egyet, hogy nem Őket jelölik az ösztöndíjra. Iszonyatosan nehéz lehet. Gondolkozni azon, hogy miért nem, hogy mit kellett volna másképp tenni. S néhány napig azzal kelni, feküdni, hogy nem voltak elég jók. De ezt el kell fogadni, egy kis ideig agyalni rajta, utána minden lehető pozitívumot megmarkolni, elraktározni, később felhasználni. Tudom, én nem éltem át ezt, de nehogy azt higgye bárki is, hogy én mindig mindenre igent kaptam, hogy nekem mindig minden sikerült, mert nem. A mindennapjaink tele vannak kudarcokkal, de ez nem jelenti azt, hogy minden egyes alkalommal gyászolnunk kell. A kudarcaink lehetnek jelzések, irányt adó jelleggel. Tehát, ha bárki olyan olvassa ezt, aki jelentkezett az UWC ösztöndíjra, de sajnos nem kapta meg, tényleg NE add fel az álmaid! Az élet telis tele van még meglepetésekkel, olyan csodákkal, melyekről nem is gondolnád, hogy lehetséges. Csak tartsd nyitva a szemed.
S csak egy példa arra, hogy ezt tényleg így gondolom, nem csak azért írom, mert mondjuk, jól hangzik. Tavaly, a kiválasztó táborunk utolsó órája volt számomra a legkomolyabb, leginkább érzelmekkel teli. Egy asztal tele volt kártyákkal, melyekből mindenki választott egyet. Én, az első kártyát, amit megláttam kivettem. Nem gondoltam, hogy hiba lett volna nem szétnézni, ugyanis az a kártya leírt számomra mindent. Az a kártya én voltam. Gondolkoznom sem kellett azon, hogy mit mondjak róla. A kártyán egy sárkány éppen bekapná a kisgyermeket, de egy tündér megakadályozza. S emlékszek, a körülöttem lévő társaimhoz szóltam. „Tudjuk, hogy csak két ember kapja meg a lehetőséget, s hat szomorúan fogja tudomásul venni, hogy vége. S azt fogja hinni, hogy nincs más esély. De annak a hat embernek üzenem, – még ha közöttük is vagyok – hogy mindig van valaki, valami, ami segít. A kilátástalan helyzetekben is ott van a remény.”
Azt kívántam, hogy találják meg a saját tündérüket, aki kihúzza majd Őket a sárkány szájából.
S ehhez kapcsolódik az, hogy néhány napja, teljesen véletlenül rábukkantam Eszter beszámolójára Skóciáról. Ő ugyan nem kapott tavaly ösztöndíjat, de egy UWC táborban részt vehetett. A nyár folyamán néhányszor írni akartam neki, de végül letettem róla, ugyanis nem tudtam, hogyan érintené. Majd Ő írt nekem. Izgatott volt a tábor miatt, várta. S, ahogy napokkal ezelőtt olvastam a beszámolóját arról, hogy milyen volt, meghatódtam. Könnyeket csalt a szemembe. Szerintem érdemes elolvasnia mindenkinek. Ezen a linken elérhető: http://uwc.hu/docs/sc_beszam_2014.pdf

Everything

19

Bulldog szoofinapoot, bulldog szoofinapot…– ettől zengett a Ples folyosója tegnap este. (Öt nappal a szülinapom után.) Az előadó a marokkói barátnőm, Fatma volt. S a betanításért való óriási köszönet Borinak jár! De, miért is tanította meg neki?

Csütörtökön betöltöttem a tizenkilencet. De még előtte, Szerdán este megkaptam az első meglepetésemet, az első “bulit”. Valamelyest sejtettem, de nem voltam benne biztos, hogy mi is lesz. A történet kicsit vicces. A többiek titokban megbeszélték, hogy este 10-kor Ammar fog valamilyen nyomós indokkal kirángatni a könyvtárból. Ezért nem is izgultak, hogy bármi gond lenne. Azonban én 9 körül úgy voltam vele, hogy társaságra van szükségem, ezért otthagytam a cuccom és átmentem az egyik rezidenciába. Pont találkoztam Ammarral, és úgy döntöttünk, meglátogatjuk Natast, aki Sicklisten volt (beteg, ezért a szobájában kell maradnia egész nap). Beszélgettünk, nevetgéltünk, majd 10 után mondtam Ammarnak, hogy menjünk vissza a könyvtárba a laptopomért és a jegyzeteimért, mert be fog lassan zárni. Piazzán találkoztunk Visallal és Fatmával, akik teljes kétségbeeséssel kerestek minket. Persze akkor már tudtam mi lesz. Már nem emlékszek az indokukra, de sürgősen meg kellett néznem valamit az Old Offices fiúszintjén.
Odaértük, és tényleg meglepődtem. Igen, arra számítottam, hogy lesz pár ember, aki majd énekelni fog nekem. Viszont arra nem szám számítottam, hogy ilyen sokan lesznek. Arra meg végképp nem, hogy MAGYARUL fogják énekelni a Boldog Szülinapot. Tehát, innen a tegnapi Bulldog szofinapot ének. Nagyon-nagyon köszönöm Borinak, és persze a többieknek is megköszöntem, hogy eljöttek, énekeltek, sütöttek stb.
(A kicsit vicces dolog az, hogy Ammar teljesen elfeledkezett arról, hogy neki kellene összeszednie engem. Ráadásul még Ő mondta, hogy menjünk ide-oda.)

Csütörtökön délelőtt azt éreztem, hogy az általános iskolás évemben vagyok, ugyanis ott volt az a szokás, hogy a szülinapos cukrot vitt az osztálytársainak a szülinapján és ők énekeltek neki. Itt most nem volt cukor, de minden órán énekeltek nekem. A menzás részt el akartam kerülni, de nem sikerült. Az arról szól, hogy a szülinapos megjelenik, mindenki (150-200 ember) elkezd kiabálni, tapsolni, a tányérok szélhez ütögetni az evőeszközt, majd énekelnek, és a végén ugyanúgy tapsolnak, kiabálnak. A szülinapos pedig áll, mosolyog, nem tudja, mit csináljon, kire nézzen.
De, attól függetlenül, hogy nem szeretem az ilyeneket, jól esett ez is. Illetve a rengeteg ölelés, amit kaptam.
Menza után sietnem kellett a social servicemre. Ez az önkéntes munka az, ami a sportom helyett van most egy ideig. Izgultam, mert ez volt az első alkalmam. A kedvenc tanárom (Max-biológia) a kísérő, plusz kb. 8-10 diák jött. Mikor odaértünk, mindenki üdvözölt mindenkit (puszipuszi,ölelgetés). Az elején kissé meg voltam szeppenve, ugyanis itt sokkal többet használtuk az olasz nyelvet, mint amúgy. Később belejöttem. Játszottunk, nevetgéltünk, majd Max félbeszakított mindent és egy kis beszédet tartott (persze olaszul). Néhány mondtad nem volt teljesen tiszta, de a végén a lényeget értettem. ’Egy speciális nap a mai, ugyanis valaki ma tizenkilenc éves’. Hidegrázós rész következett. Az egyik lány elkezdett gitározni, mindenki énekelt és ketten betolták a tortát, süteményeket, üdítőket.
Na, erre aztán tényleg nem számítottam. Ez volt az első alkalmam, egyáltalán nem ismertek engem, s mégis ezt kaptam. Nem a torta és ilyesmi volt a lényeg számomra (amúgy finom volt), hanem az, hogy az ismeretlen arcokat nézve, szeretet láttam. Hogy azt éreztem minden boldogságukat át akarták adni nekem. Hogy egyáltalán nem tartottak tőlem, nem zárkóztak el, hanem inkább közelebb jöttek, és szorosan magukhoz öleltek. Búcsúzáskor pedig ragyogó szemekkel néztek rám, s kérdezték: ugye legközelebb is jössz? De már a megérkezésem pillanatában biztos voltam benne, hogy újra és újra fogok jönni. És akkor sem fogom abbahagyni, ha elkezdhetek ismét sportolni.

Késő délután visszaérkezve Duinoba, átmentem Natashoz, akivel képeket nézegettünk és csak beszélgettünk. Mikor már épp indulni akartam vissza a rezidenciámba könyörgött, hogy maradjak.
Majd jött Bori, hogy inkább kísérjem el valahova. (Szerintem a fél év alatt nem voltunk ennyit együtt és nem beszéltünk ennyit, mint ez a 2 nap alatt) Akkor kezdtem el sejteni, hogy még valamit rejtegetnek. A barátaim rátették a pontot az i-re, azaz egy második, privát ’bulit’ szerveztek nekem. Itt már csak az igazán közel állóak voltak jelen ( Natas még beteg volt,ő nem tudott jönni).
Belépve a szobámba elállt a lélegzetem. A szobám tele volt gyertyákkal, égtek a karácsonyi égők, voltak díszek, chips, keksz, torta, és az olasz fiú, Emilio által sütött pizza.
Ezeken felül még ajándékokat is kaptam. Ezt azért említem meg, mert ezek az ajándékok nem nagy dolgok, de fontosak. Fontosak, mert pl. még év elején megemlítettem Fatmának, hogy imádok írni, ezért vett nekem egy naplót, amibe kiírhatok mindent. Natasnak említettem, hogy jövőre szeretnék majd a szobánkba virágokat, s kaptam tőle kaktuszokat. Plusz, Ő egy kis noteszt is adott nekem, ami tele van olyan dolgokkal, amiket együtt kell megcsinálnunk. Laura kis üzeneteket, közös élményeket vetett papírra, s rakta őket bele egy üvegbe. Visal rajzolt nekem. És még sok-sok apróság…

Az otthoniakról is néhány szót ejtve. Nekik is nagyon szépen köszönöm az üzeneteket, hívásokat.
És egy rövid üzenet nekik: az, hogy nem írok hosszú- hosszú bejegyzéseket róluk, nem jelenti azt, hogy el vannak felejtve. Előbb-utóbb felzárkózok, ígérem.

Most, az ágyamban feküdve, írás közben visszatekertem minden egyes képkockát. Örülök, hogy ilyen barátaim vannak, hogy ilyen közösségben élhetek, hogy ilyen élményekben lehet részem.
Ahhoz, hogy valaki jól érezze magát a szülinapján, nem kell különleges helyre menni, nem kell rengeteg pénzt költeni. Lehet ugyanazt csinálni, mint bármikor máskor. Az a bizonyos születésnap ugyanis az emberektől lesz csodás. Azoktól, akik körülvesznek minden nap, akik támogatnak, akik velünk vannak! S azoktól, akik tudjuk, hogy távol vannak, mégis közel. Hogy elválaszthat több száz, több ezer kilométer, szeretnek, és csakis ez számít.

Ui: Szombaton ünnepeltünk a Mickey’s-ben a szülinapom. Ez tényleg buli buli volt.(Plusz afribbean buli-erről később írok).
Mivel ünnepel egy jó magyar a szülinapján? Házi pálinkával. Nem hiszem, hogy volt olyan, akinek ne ízlett volna… Köszi anya! 🙂

És néhány kép, mert hajnali 2 óra van, és tűrhető most az internet.

szüli  s
10656634_10203076975676978_752776515_n  10979427_10203076977357020_52557081_n
10967984_10203076978197041_1220462719_n  10958765_10203076975516974_354312667_n
10967943_10203076976637002_1330747790_n  10984812_10203076975076963_1704466059_n

Mankó

Visszatérésem láttán talán azt hiszitek, hogy beszámolót kaptok a téli szünetemről. Azonban arra még egy kicsit várni kell (már folyamatban van). Ti, akik olvassátok a blogomat, annyira már megismertetek, hogy, ha írni akarok valamiről, akkor írok, nem izgat, hogy még nincs itt az ideje vagy épp már ’lejárt lemez’. Ezért nem fog furcsának tűnni az, hogy nem a december közepétől január elejéig való otthon töltött időmről fogok most veszámolni, hanem már az utóbbi 2-3 héten történtekről.

Holnap lesz 3 hete, hogy visszajöttem. Az biztos, hogy teljesen más érzés volt, mint mikor először láttam meg Duinot. Persze, ahogy akkor is, most is bennem volt az az izgalom, a kíváncsiság, hogy milyen lesz. S már az első napokban éreztem, ez más, mint volt.
Rengeteg energiával és tervekkel érkeztem. Nem fogadtam meg semmit Újévkor, ugyanis nem hiszek ezekben a fogadalmakban. Ha az ember változtatni akar valamin, ha meg akar fogadni valamit, azt nem csak Január 1-én teheti. Én ezért tettem meg már előtte. Még December elején megfogadtam, hogy a második negyedévemben több CAS-t fogok csinálni, aktívabb leszek minden téren, s megpróbálom jól beosztani az időmet. Egy hétig működött is minden. Elkezdtem ismét focizni, futottam, tájfutottam, frizbiztem. Majd a hétvégi focimeccsen kiment a bokám. Medical center, utána kórház. Megnyugodtunk, mert nem tört el, ’csak’ a szalagok sérültek. Azonban ez azt jelenti, hogy egy hónapig egyáltalán nem sportolhatok, utána meg meglátjuk. Öt napra mankót kaptam, ami borzalmas volt, ugyanis az iskolából nem akartam hiányozni, ezért körbe kellett ugrálnom Duionot.
Most már egy levegős csodával a lábamon járkálok minden nap, ami tartja a bokámat.
(Minden rosszban van valami jó…Mivel sportolni nem tudok, választanom kellett egy önkéntes munkát a frizbi helyett, aminek nagyon-nagyon örülök. Amúgy is volt egy, ami nagyon tetszett és ki akartam próbálni)

A kis balesetem kissé megrázott. Egy időre ismét bezárkóztam. Ismét türelmetlen voltam magammal szemben, s az önbizalmamat is keresgéltem, de sehol sem találtam. Egyedül akartam lenni. Éppen jól jött, hogy Max bejelentette, 29-én Bio event. Igen, a biosz tesztet mindenki eseménynek hívja, mert az jobban hangzik és komolyabban. Tehát bevonultam a könyvtárba és a napjaim nagy részét ott töltöttem. Mivel nem akartam senki mással lenni, csak magammal, ezért könnyű volt tanulni. 100%-ig csak az adott dologra koncentráltam. Ráadásul az összes többi tantárgyam anyagát sikerült átismételnem.
Ez idő alatt sikerült tisztáznom magamban a dolgokat. Már nem vagyok mérges és szomorú a történtek miatt. Ennek így kellett lennie.
A rengeteg gondolkodás segített abban, hogy észrevegyem, szükségem van mankóra. Persze itt most nem arról beszélek, amit 5 napra kaptam, hanem arról, melyet más néven segítségnek hívunk. Régebben sokszor nem fogadtam el, úgy voltam vele, nekem nincs szükségem rá, viszont másoknak imádtam segíteni. De rá kellett jönnöm, hogy vannak olyan esetek, amiket nem lehet egyedül megoldani, amikhez egyszerűen nem vagyunk elegek. Vagy esetek, amikor csak egy apró segítség, megkönnyíti mindennapjainkat. Az, hogy valaki segít, nem von le értéket a munkából. Sőt, csak hozzá ad.
A mai nap rendkívül boldog voltam. Ma éreztem azt, hogy megéri dolgozni. A sok munka előbb-utóbb beérik. Kikaptam a biosz tesztem, ami 3 jeggyel lett jobb, mint az előző. Megkaptam a kijavított angol esszémet, ami 2 jeggyel lett jobb, mint az eddigiek. S tudom, hogy például ezek nem csak a szorgalmamnak köszönhetőek, hanem a segítségeknek is. Annak, hogy az angol tanárom idejét nem sajnálva plusz angol órákat tartott nekem, a biológia tanárom türelmes volt és biztatott. A szünetekben milliószor magyarázott el egy-egy dolgot, amit rendre nem értettem. Megadta a lehetőséget, hogy a laborban maradjak és újracsináljak néhány kísérletet.
És a többi tanárról, diáktársamról még nem is esett szó. Illetve az otthoniakról sem.
Hihetetlen, hogy mennyi segítséget kaphat az ember, ha képes arra, hogy elfogadja.

Ui: Nem volt olyan ‘látogatóm’ , aki ne játszott volna egy kicsit.
manko