Sokat gondolkoztam azon, hogy megosszam-e a következő sorokat vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy igen.
Szeptember 22-e, teljesen normális napnak indult. Oké, egy kicsit még betegnek éreztem magam, de végül mentem iskolába, mert nem akartam hiányozni olaszról. Az első órám volt az olasz. Éppen a nyáron olvasott könyvről beszéltünk, mikor hallottuk, hogy a folyosón futkároznak, hangoskodnak. Még Cristina, a tanárom mondta is, hogy most már kimegy szólni. Majd akkor benyitott Chiara. egy másik olasztanár. Nagyon meg volt illetődve, elhadart valamit olaszul és Cristina már rohant is ki. Esküszöm, még soha nem hallottam valakit olyan gyorsan beszélni. Egy röpke perc után Cristina vissza is tért. Kétségbeesetten kérdezte: tud valaki közületek elsősegélyt- nyújtani? Én tudok- jelentkeztem.
Mondta, menjek. Futott előttem a rezidenciám udvara felé, én meg mögötte. Kiléptem az ajtón, s láttam, valaki fekszik a fűben. A sok gyakorlás- és a versenyek miatt, már tudtam, újra kell éleszteni! Pontosan két hónap telt el azóta, s még mindig emlékszek minden egyes másodpercre. Annyira biztosan mentem oda, s közelítettem meg az ott fekvő férfit, hogy az már- már ijesztőnek tűnt számomra. A férfi az iskola egyik karbantartója, Vitali volt. Nem nagyon ismertem, de előtte minden nap találkoztam vele. Azt is csak később tudtam meg, hogy a felesége az iskola egyik takarítónője. Vitali hassal volt a föld felé. Meg kellett fordítani ahhoz, hogy légzését megvizsgáljam. Mindent úgy csináltam, ahogy Dávid Tamás Tanár Úr tanította. A helyszín biztonságosságát már ellenőriztem. A gerincsérülés lehetőségét kizártam, így a mellettem lévő tanárommal ketten megfordítottuk. Tíz másodperc, nem lélegzett. Klinikailag halott volt. Ránéztem Cristinára, s mondtam neki: el kell kezdenem az újraélesztését! Elkezdtem. Egyet, kettőt, hármat… Az emberek körülöttem csak sírtak, remegtek, viszont én tudomást sem vettem róluk. Csak csináltam, amit csinálnom kellett. … tízet, tizenegyet, tizenkettőt… Egy könnycsepp végiggördült arcomon, ’Oh my God, he is breathing’ = Istenem, lélegzik. Cristina elkezdte simogatni a hátam, már nem bírt tovább a könnyeivel. Végig beszélt hozzám, biztatott: Forza! Forza! Tu sei forte Ramona.. Pár másodperccel később megérkezett az iskolanővér, illetve a mentők is. Néhány percig még ottmaradtam, néztem ahogy a mentők ellátják, majd jött a pszichológus és az igazgató és engem szépen elvezettek onnan. Mondták, maradjak a szobámban, de nem tudtam. Nem szerettem volna egyedül maradni, ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek filozófia órára. Ahogy kiléptem az ajtómon, pont jött a pszichológus, Eva, és beszélgetni akart velem. Nyilván, kérdezte, mit érzek, hogy vagyok. Csakhogy nem éreztem semmit és nem is aggódtam amiatt, hogy akár Vitali meg fog halni. Valahogyan tudtam, hogy életben fog maradni, és én beszélni fogok vele. Mivel tényleg jól voltam, ezért mentem órákra. A társaim a nap folyamán folyamatosan értesültek a hírekről, így jöttek oda hozzám és ölelgettek, gratuláltak. Mindenki nagyon büszke volt rám. ( Az egyik barátom azóta is RockStarnak hív) S ahogy telt az idő egyre jobban kezdtem felfogni, hogy mi is történt. Néhány elsőéves viccelődésekbe kezdett, hogy szeretnének szájon át lélegeztetést vagy, ha szükségük lesz újraélesztésre, akkor majd mindenképp szólnak. Ezután már nem igazán akartam senkivel sem beszélni. Kértem, hogy hadd maradjak a Medical centerben. Persze, minden igazgatói engedély stb nélkül megengedték. Igazából azért költöztem oda pár napra, hogy egyedül legyek és gondolkozzak, viszont miután a barátaim megtudták, hogy ott vagyok mindenki csak látogatni akart. Nagyon jól esett látni, hogy mennyien mellettem voltak. Sőt, még az is nagyon jól esett, amikor este 11-kor az igazgatónk felesége és az angol tanárom jöttek, hogy érdeklődjenek felőlem. Tehát, Duinoban lehetetlen dolog egyedül lenni. Pénteken reggel Maria, Vitali felesége jött, s meghívott magukhoz a hétvégére. Gondoltam talán arra van szükségem, hogy kimozduljak Duinobol. (a közeli városban, Monfalconeban laknak) Tehát péntek este Maria és az egyik fia, Andrei eljöttek értem, s elvittek egy étterembe, amiről tudták, hogy például Pick szalámis pizzájuk is van. Aprócska nehézség az volt az egészben, hogy csak olaszul beszéltünk, mivel ők nem tudnak angolul, se magyarul, én pedig nem tudok oroszul. Másnap Velencébe mentünk, mert Eugenio, a középső fiú iderepült Moldáviából. Miután visszafelé vettük az irányt, megkérdezték, hogy szeretnék-e a kórházba menni, meglátogatni Vitalit, vagy vigyenek vissza a házba. Persze a kórházat mondtam. Triesztben, a kórházba érve találkoztam Mariaék harmadik fiával is. Mielőtt azonban megnézhettük volna Vitalit, az orvosi szobába mentünk. S az orvos belekezdett. Meglepő, de majdnem mindent értettem. Elmondta, hogy mivel az újraélesztés időben el lett kezdve, így Vitali agya nem károsodott, teljesen rendben van és az intenzívről is kiengedik napokon belül. Én voltam az első, aki elkezdett sírni. Csodás volt azt hallani. S utána még csodásabb volt Vitalit látni, s beszélni vele. Utánam a fiai is bementek, mindegyiküknek elmondta, hogy most már van egy lány testvérük is. Még a kórházban felhívtam anyáékat, és elmondtam nekik, hogy minden rendben. Tényleg nagyon boldog voltam! Másnap a fiúkkal és Mariaval Goriziába mentünk, ahol különböző országok ételeit, italait lehetett kipróbálni. Csak miattam utaztunk oda, mert gondolták jót fog tenni nekem a Gulyás leves és a Kürtöskalács. Nos, nem tévedtek! A magyar stand isteni volt! Később visszatértem a Medical centerbe és csak aludtam egész nap. Mivel már jobban éreztem magam, visszamentem a szobámba és iskolába is mentem. A tanáraim nagyon megértőek voltak, adtak időt arra, hogy befejezzem a dolgaimat.
És, hogy pontosan két hónap alatt mi történt? Vitali már jól van, rengeteget nevet és élvezi az olasz konyhát. (Plusz néha a magyart is!) Azt, amit a fiúknak mondott, teljesen komolyan gondolta. Az egész család úgy kezel, mintha a tagjuk lennék. A vasárnapokat velük töltöm. Ilyenkor délelőttönként bevásárolunk, sütünk, főzünk, majd délután sétálni megyünk, vagy csak tévézünk és beszélgetünk. Ja, és természetesen olasz házit írunk!
Olyan nehéz összefoglalni a történteket pár száz szóban. A gondolataim csak úgy gyűlnek.
Ezt a bejegyzést legszívesebben megtartanám magamnak, s nem osztanám meg senkivel, de csakis magam miatt. Viszont, ez a siker nem csak az enyém, ezért szeretném, ha mindenki tudna róla. Szeretném, ha Dávid Tamás Tanár Úr látná ezt, és miután elolvasta, csak elmosolyodna és gondolna rám. Arra a lányra, akit oly sokszor látott sírni, mert a dolgai nem úgy sikerültek, ahogy azt szerette volna. Tanár Úr, szeretném, ha tudná, hogy most azért sírok, mert egy sikeres újraélesztésen vagyok túl! Szeretném, ha az elsősegélynyújtó csapatom látná ezt. Hiszen ez a TI sikeretek is! Kiemelve Szomit, Mátét, és Ottut!
S, hogy vannak-e véletlenek? Az, hogy két hónappal ezelőtt, az éppen összeeső Vitalit, a barbadosi fiú, Dominik látta meg, úgy, hogy kiment a WC-re kifújni az orrát. Vagy az, hogy nekem éppen a Plesben volt órám, ahol ez történt, talán véletlen volt, talán nem.
Szeptember 22-én mindketten beteget akartunk jelenteni, de végül az iskola mellett döntöttünk, a tudtunk nélkül mindketten Vitali mellett döntöttünk…